Összetörve…

Nincs semmi baj, csak megszakadt a szívem… 

ao8ao9

Reklámok

Boldog új évet! Happy new year 2019!

c0f557293126dd135fc1eac11b543d5c

“A pénzt visszakaphatod, az időt soha…”

Jól gondoljuk meg tehát, hogy mivel töltjük az időnket. 🙂 Szerintem utazni és olvasni mindig minden körülmények között érdemes, ezek azok az élmények, melyek a lelkünket táplálják és senki el nem veheti tőlünk. Számomra ilyen az írás is. A 7-es a kedvenc számom, idén éppen 7 írásom született.  Az ünnepi készülődés jegyében hozok egy kis ajándékot, némi olvasnivalót, összegyűjtöttem idei írásaimat, akinek van kedve újraolvasni vagy elolvasni, íme: 

https://anetteblog.wordpress.com/2018/01/24/ellenvelemeny/

https://anetteblog.wordpress.com/2018/02/20/tessa-es-scott-ujratoltve/

https://anetteblog.wordpress.com/2018/04/22/szo-bennszakad-hang-fennakad-lehellet-megszegik/

https://anetteblog.wordpress.com/2018/05/20/vigyazo-szemetek-romara-vessetek/

https://anetteblog.wordpress.com/2018/08/13/jatssz-meg/

https://anetteblog.wordpress.com/2018/10/04/ilyen-volt-a-francia-riviera-harmadszor/

https://anetteblog.wordpress.com/2018/10/21/kozkivanatra-tizenot-ev-il-divo-avagy-szeretlek-benneteket-a-kezdetektol-fogva/

Rafa! 
La dolce vita
Tessa és Scott
Az Il Divo és vadonatúj tagjuk, azaz én, meg egy jó kis poén…

 

Közkívánatra: Tizenöt év Il Divo, avagy szeretlek benneteket a kezdetektől fogva!

Figyelmeztetés: Ez bizony hosszú lesz, mert nem csak arról szeretnék írni, hogy milyen volt velük személyesen találkozni, hanem arról is, hogy milyen volt őket végigkísérni az úton, sok millió rajongóval együtt, az elmúlt tizenöt évben.

Ajánlás: Írásom elsősorban azoknak szól, akik nem ismerik, vagy nem eléggé ismerik az Il Divo történetét, de nagyon boldoggá tenne, ha azok is elolvasnák, akik nálam is többet, nagyon sokat, netán tényleg mindent tudnak róluk.

Úgy tartja a fáma, hogy 2003 decemberében alakult meg az Il Divo, illő hát, hogy 2018-ban fennállásuk tizenötödik évfordulóját ünnepeljék. Ünnepeljük. Szó mi szó, ki is tesznek magukért. Egy csodálatos új album, Timeless vagyis Időtlen címmel (igazság szerint az eddigi legjobb lemezük talán, de erről majd később), valamint egy koncertsorozat fémjelzi a tizenöt együtt töltött esztendőt. Az ünneplés egyik csúcspontja kétségkívül a koncert során a visszaemlékező rész.

De vajon honnan indultak, hogyan is kezdődött ez a páratlan sikert hozó történet? A 2000-es évek elején már régen túl voltunk a mesterségesen létrehozott, casting-okon válogatott szereplőkből álló fiúcsapatok, vagy hívjuk azért őket így fiúzenekarok korszakán. Ki gondolta volna, hogy egy hasonló körülmények között létrejött csapat/zenekar képes lesz valami újat, valami egészen mást, valami kimondottan különlegeset mutatni? Simon Cowell biztosan. Ma már nem nagyon van élő ember a Földön, aki ne ismerné Simont, a mágust, aki imád utálva lenni, megannyi zenei tehetségkutató show ötletgazdáját és megvalósítóját, de nem mindig volt ez így. Legyen elég most annyi, hogy Simonnak, aki már azokban az években is nagyon híres volt Amerikában és az Egyesült Királyságban, de nagyjából senki nem ismerte Európában, nagy kedvence volt a Három Tenor, Pavarotti, Domingo és Carreras, valamint Andrea Bocelli hangja, de nem igazán szerette a dalokat, amiket előadtak. Van ez így. Úgy döntött tehát, hogy szeretne egy olyan kvartettet, ahol csodás hangú énekesek, elsősorban operaénekesek, popdalokat énekelnek. Ez nem csak első, de sokadik hangzásra is elég merész gondolatnak tűnik. A válogatások tizenhét országban és két éven át zajlottak annak érdekében, hogy tényleg a négy legjobbat találják meg, és bár utólag tudjuk, hogy szerencsére összejött, a siker még így sem volt garantálva.

Adott tehát egy angol eredetű (londoni bázisú) olasz névvel rendelkező csapat, de azért fiúbandának semmiképpen sem hívnám őket, amelynek a tagjai között még véletlenül sincsen egyetlen angol, esetleg brit, netán olasz énekes. Van viszont egy spanyol, egy amerikai, egy francia és egy svájci, név szerint Carlos Marín, David Miller, Sébastien Izambard és Urs Bühler, valamennyien túl a harmincon, a hátuk mögött elég jelentős (sikeres vagy kevésbé sikeres) szólókarrierrel. Négy szólista (tudjuk milyen a művészego), három operaénekes, egy popdalénekes, zeneszerzői múlttal és ambícióval, akiknek most együtt kéne énekelni valamit, amit korábban soha senki nem énekelt, se együtt, se külön… De ha már aláírták a szerződést, ezt bizony muszáj lesz megpróbálni. Arról, hogy ki hogyan és mikor került a csapatba, kicsit később, most legyen elég annyi, hogy elsőként Carlos és utoljára David csatlakozott 2003 december végén tehát és 2004 januárjától már egy stúdióban találták magukat, ahol 45 dalt rögzítettek, melyből végül 12 került fel a debütáló, “Il Divo” című albumukra. Az album (ahogy a későbbi albumok egy része is) nemcsak feldolgozásokat, de eredeti dalokat is tartalmaz. Bemutatkozó számuk, ha lehet kicsit nosztalgikusan mondani, első “kislemezük” Toni Braxton ikonikus “Unbreak my heart” című dalának feldolgozott és spanyol nyelven előadott változata volt. Mondanom sem kell: bombasiker. Eredetileg angolul énekelték volna, de elmondásuk szerint ez az amúgy is női himnusznak számító dal még négy férfi előadásában is annyira femininnek mutatkozott, hogy végül a spanyol nyelvű verzió mellett döntöttek és ez már telitalálatnak bizonyult. A dallal és az ehhez készült, a szlovén tengerparton forgatott videóklippel megalapozták az Il Divo hangzást, és az az igazság, hogy innentől kezdve nem volt és a mai napig nincs is megállás. Sikert sikerre halmoztak, erre nem csak ők maguk, de talán még Simon sem számított. 2005-ben második albumuk “Ancora”, 2006-ban pedig a harmadik “Siempre” címmel jelenik meg és szűk három év alatt megdöntöttek minden rekordot, amit a zeneipar valaha látott. Nem szeretnélek benneteket száraz adatokkal bombázni, arra ott a wikipédia, de érdemes megnézni az Il Divo-ra vonatkozó angolnyelvű! részt, elképesztő számadatokat fogtok találni az eladott lemezek, zenei listákon elért első helyek, lejátszott élőkoncertek, stúdiószereplések és a többi vonatkozásában is.

Már most is érezhetitek, hogy aki nem kezdte elég korán, annak bizony sok mindent kell bepótolni. Oltári szerencsésnek érzem magam, ha szabad így fogalmaznom, amiért a karrierjük elejétől fogva ismerem, szeretem és hallgatom őket. Senki más nem érintett meg annyira a (pop)zene történetében, mint Michael Jackson és ők. Láttam valahol az első videóklipet (Regresa a Mi), arra sajnos már egyáltalán nem emlékszem hogy hol, mivel kedveltem Toni Braxton-t, ez a dala amúgyis világsláger volt, nem volt nehéz kapcsolódni a zenéhez, pláne négy ennyire jóhangú és helyes pasi előadásában, különösen Urs tetszett meg, ez egyáltalán nem titok. A nagy dolgok mindig így indulnak, nem igaz?

Megjegyeztem őket és onnantól kezdve követtem minden lépésüket. Jött a következő videóklip, immár egy saját dalukból, ahol a később sokáig meghatározóvá váló fekete-fehér, Il Divo stílus is megjelent. A mai napig az egyik legkedvesebb dalom tőlük a “Mama”, nagyon kifejező, szép szöveg, igazi harmónikus, fülbemászó dallam és ahogy éneklik… Igaz, mindent ugyanígy énekelnek, vagyis tökéletesen. Az egyik legnagyobb büszkeségük egyébként, hogy a koncertjeiken is stúdió minőségben adnak elő, nem hiába bevallottan mindannyian maximalisták és perfekcionisták… És ha már dalszöveg és nyelvek. Ami számomra amellett, hogy csodásan énekelnek, jóképűek, szuper dalokat adnak elő, mindvégig különösen vonzó volt bennük, hogy négy nyelven is énekelnek és akár egy dalon belül váltogatják is azokat. Nekem, aki mindig is nagyon szerettem a nyelveket, az angolt és az olaszt különösen, igazán meghatározó élmény volt, hogy itt “minden van”: angol, olasz, spanyol, francia. Bár spanyolul és franciául sosem tanultam, így nem is nagyon értem (még a spanyolt igen, de a franciát nem igazán), ezek a zene nyelvei, csodásan szól egy dal akár spanyolul, akár franciául, az olaszról nem is beszélve… Még azt várom, hogy egyszer valamit magyarul is előadjanak. 🙂

Nem is hittem el, amikor az első koncertturnéjukon 2006-ban, amely 86 helyszínt érintett, Budapestre is eljöttek. Emlékeim szerint jó félház volt, ez engem persze borzasztóan zavart, hiszen a világon már akkor is mindenhol teltházak előtt játszottak, őket kevésbé, ugyanis elképesztő előadásban volt részünk és bizonyosan jól is érezték magukat, mert azóta az akkor még nem is sejthető számtalan elkövetkező világkörüli turnéik számtalan fellépései alkalmával még kétszer visszatértek Budapestre, 2012-ben és 2018-ban. De még mi mindent kell addig elmesélnem, míg eljutunk 2018. szeptember 10-ig és a velük nem csak a koncerten való személyes találkozásomig. Előre bocsátom, hogy elég gyakorlott vagyok az ismert emberekkel, neves sportolókkal, kiváló színészekkel, zenészekkel való találkozásban. Szeretem azt a fílinget, ami ezt körülveszi, legyen az a várakozás, a találkozás, szerencsés esetben nem csak egy fotó vagy autogramm begyűjtése, hanem beszélgetés is, mert mindig azokkal találkoztam, akikkel határozottan megérte akárcsak néhány percet is egy légtérben eltölteni. Olyan helyzetek ezek, amelyekben érzed, hogy több lettél általuk. Bizonyosan kaptál és ha szerencséd van, adtál is valamit. Tudatosan soha nem készültem azonban arra, hogy én egyszer majd találkozom az Il Divo-val. Így utólag bevallom, nem is értem miért…

Itt az ideje, hogy egy kicsit alaposabban is megismerkedjünk ezzel a négy, mondjuk úgy, fiatalemberrel. 🙂 Általában az abc szerint szokták őket felsorolni, vagyis Carlos, David, Sébastien és Urs, a róluk kiadott könyvben is így vannak a fejezetek, de nekem muszáj megfordítanom a sorrendet és erre higgyétek el, alapos okom van. Amikor feltűntek a színen, nyilván azonnal levették a nőket a lábukról, de a koncertlátogató közönségük nem csak nőkből áll, ráadásul – különösen így tizenöt év távlatából – szinte minden korosztály megtalálható a rajongótáborukban. Persze van itt is minden, levelek, ajándékok, virágok, zaklató fanatikusok és nem zaklató fanatikusok, igazi hűséges követők és újonnan csatlakozók. Köztudott, hogy vannak például olyan japán rajongóik (Japánban amúgyis egészen elképesztő a népszerűségük, idei Timeless Turnéjukon csak Tokióban négy koncertet adtak egymás után egy majd’ tizenötezer nézőt befogadó sportcsarnokban), akik minden koncertjükön ott vannak, legyen az az USÁ-ban, Európában vagy éppen Japánban.

Szóval amikor feltűntek a színen, nagyon úgy tűnt, hogy a legtöbb embernek, na jó, a legtöbb nőnek, Carlos a kedvence, de rám ő nem igazán hatott, annál inkább Urs. Urs az a típus, aki nekem nagyon bejön, először is nagyon szép, nem egyszerűen jóképű vagy sármos, hanem szép, visszafogott, okos, intelligens, meg ilyenek. Szóval szerelembe estem az Il Divo-val és Urs-szal. Amikor az első budapesti koncertjükön az előadás végefelé már oda lehetett menni a színpadhoz, oda is mentem, mit mentem, rohantam és úgy alakult, hogy Urs megfogta a kezem és énekelt is nekem, mondhatni örök szövetségre léptünk. Hittem én. Ki gondolta volna, hogy amikor idén szeptember 10-én végre “face to face”, vagyis szemtől szemben találkozunk, nem is ő érdekel igazán… Jó, tudom, persze, az Il Divo, meg a zene, ha az élet ilyen egyszerű lenne…

Mindenesetre a bemutatást vele kezdem, vagyis Urs Bühler (született 1971. július 19-én), aki Svájcban egy körülbelül 6000 lakosú kisvárosban nőtt fel, négy testvérével egyetemben, egy idő után csonka családban, mert a szülei elváltak, amikor ő nyolc éves volt. Innentől kezdve Urs mindig dolgozott valamit, amellett, hogy tanult, azért, hogy az édesanyját segítse. Az anyukája volt az, aki mindig bátorította, hogy bármit elérhet, a kemény munka meghozza gyümölcsét. Habár tinédzserként egy rockbandában énekelt és imádta a motorokat (a mai napig imádja), amikor a válogatás zajlott az Il Divo leendő tagjai számára, már hosszú évek óta Hollandiában élt és a holland operában énekelt, nagyon képzett operaénekesként. A meghallgatásról egy angol kollégájától értesült, aki bíztatta, hogy küldjön magáról pár fotót és az önéletrajzát, bár igazán nem tudták mire keresnek embereket, talán csak annyit, hogy valamiféle crossover zenekar alakul. Urs-nak fogalma sem volt ki Simon (ahogy Carlos-nak és Séb-nek sem, csak David volt vele tisztában), odarepült, előadott valamit minden kíséret nélkül, de egyáltalán nem hitt abban, hogy neki popdalokat kéne énekelni az ő tenor hangjával. És bár Simonnak, tudjuk, a nagyon kritikus Simonnak, nagyon is tetszett, Urs még három hétig gondolkodott azon, hogy elvállalja-e mindezt, de végül, teszem hozzá, hála a Jó Istennek, igent mondott. A többieket semmilyen formában nem ismerte, nem is találkozott velük. Két nappal azután, hogy egyáltalán először találkoznak négyen együtt, máris egy stúdióban találták magukat, ahol megkezdődtek az első album felvételei. Urs, maga által bevallottan is, tipikus svájci, pontos, szereti a rendet, csöndes és nem tudom, hogy svájci jellegzetesség-e, de nagyon romantikus, ugyanakkor némileg melankólikus, búskomor alkat. Kapcsolatban élt, amikor csatlakozott az Il Divo-hoz, már akkor úgy hitte, ez az örökkön örökké kapcsolata, de végül nagyon máshogy alakult. Mondhatni számtalan barátnője volt az Il Divo-val eltöltött évek során, mire megjegyeztük az egyik hölgy nevét, jött a következő. 2009-ben, akkori barátnőjétől, az Il Divo fodrász sminkes mindenesétől megszületett Wilhelmina (Billie) nevű kislánya, de később szakítottak Tania-val. A 2016-os Amor y Pasion turnén ismerte meg a turnén közreműködő táncosok között Letíciát, akivel nagyon egymásra találtak, szerelmét még 2016-ban el is vette feleségül, azóta Letícia vele tart a koncertturnék minden állomására. Igaz, már nem táncol. 

fd298b3133_54565385_o2

Úgy alakult tehát, hogy nálam az Il Divo mindig Urs-szal kezdődött. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne figyeltem volna a többiekre is, hiszen tényleg elképesztő hangi adottságú énekesekről beszélünk. Az elején gyakran figyeltem, hogy melyikőjük énekel éppen, de annyira jellegzetes hangja van mindegyiknek, hogy nem telt sok időbe megjegyezni őket. A nagy figyelgetés közben az évek alatt egyszercsak ráébredtem, hogy ha őszinte akarok lenni magamhoz, leginkább azt várom, amikor Sébastien énekel, az ő hangját szeretem a legjobban. Nesze neked képzett operaénekesek, tenorok, baritonok! Itt van egy popdalokat opera stílusban előadó, főleg operaénekesekből álló szupercsapat és akkor neked a popénekes hangja tetszik a legjobban. Hát ez őrület, nem?

Folytassuk akkor vele, vagyis Sébastien Izambard, a francia, a zeneszerző és popdal énekes, aki 1973. március 7-én Párizsban látta meg a napvilágot. Sébastien-nek szörnyen nehéz gyerekkora volt, a mai napig hordozza a sebeket, amiket akkor szerzett. Ugyanakkor azt is mondja, hogy mindez tette azzá, aki ma ő. Én mondom helyette, hogy egy csupaszív, nagylelkű, igazi jóemberré. Az anyukája tizennyolc évesen szülte őt, akit húsz évesen szült a nagymama, vagyis leginkább a dédnagymama volt a nagymama és így tovább. Mire Séb hat éves lett, az apja elhagyta őket, az anyukája pedig egyáltalán nem tudott anyagi biztonságot teremteni nekik, habár volt a családnak viszonylag jómódú ága is. A legrosszabb dolog, hogy az anyja verte tizenhét éves koráig, hol kézzel, hol mankóval, ezt elégelte meg és költözött a nagyanyjához. Amikor erről beszélt korábban interjúkban, illetve a róluk megjelent könyvben, nagyon szívszaggató történeteket hoz elő, melyekből érezhető, hogy igazán megsebezték. Sokan ezt nem is tudják róla, de mégis hozzátartozik a történetéhez, hiszen így még inkább tudjuk értékelni azt, hogy honnan jutott hová. Később persze kibékült (vagy megbékült) az anyukájával, ma már nagyon jóban vannak, nagyon szereti is, de ez a múlton, a szörnyű gyerekkoron nem változtat. Az apjával viszont soha. Biztos ennek is nyomós oka van. Séb az egyetlen a csapatban, aki autodidakta módon tanult meg énekelni, zongorázni, gitározni. Kicsi gyerekkorától a zenébe menekült, a zongora hangja megnyugtatta, és bár az anyukája bankárnak szánta (érthető okokból), Séb mindig az álmait követte. Megérte. Habár pilóta végül nem lett belőle, mert ahhoz nem volt elég jó a látása, a zene mindig elkísérte. Első szólólemeze “Libre” címmel még 2000-ben jelent meg és valamiféle sikert hozott is neki, később szerepelt A Kis Herceg című musical-ben (egyébként Urs az egyetlen, akinek nincs musical-es előélete, a többieknek van), ám amikor annak vége lett, meglehetősen nehéz körülmények vették ismét körül, mondjuk úgy anyagilag a szakadék szélén ácsorgott. Ekkor hallott a meghallgatásról, ahová nem túl nagy meggyőződéssel ment el. Érdekesség, hogy ismerte Geraldine-t, Carlos barátnőjét, későbbi feleségét, aki félig francia félig spanyol származású, tulajdonképpen tőle hallott erről a lehetőségről, még Carlos-nak is énekelt interneten keresztül, aki annyit mondott neki: “nem rossz, próbáld meg!” Ő Párizsban vett részt a meghallgatáson, alapvetően a meghallgatásokat egyébként nem Simon csinálta, hanem számtalan embere, itt épp a jobbkeze, Sonny Takhar. Séb maga zongorázott, ám úgy érezte, hogy borzasztó volt az egész, nagyon meglepődött, amikor felhívták, hogy találkozzon Simonnal. Így sem volt azonban könnyű döntenie, hiszen már a második szólóalbumán dolgozott, a menedzsere egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy elfogadja az ajánlatot. De végül elfogadta, egy újabb hála a Jó Istennek! További érdekesség egyébként, hogy David ugyanezen a párizsi meghallgatáson vett részt, de erről majd később, David-nél. Sébastien-t az akkori barátnője bátorította, hogy éljen a lehetőséggel. A kapcsolatuk később zátonyra futott, ez nagyon megviselte Séb-et, állítása szerint két évbe telt míg kiheverte. Ezután azonban 2005-ben megismerkedett az ausztrál turnéjukon egy ír származású melbourne-i lánnyal, Reneé Murphy-vel, aki a Sonynak dolgozott, mint zenei publicista. Éppen ezért kissé nehezen indult a kapcsolatuk (összeférhetetlen volt a munkakörével, hogy a zenészekkel közelebbi viszonyt ápoljon), de a szerelem az szerelem, utat tör magának. 2007-ben eljegyezte, majd 2008-ban feleségül is vette élete szerelmét. Három gyermekük született, az ikrek, Luca és Rose 2008-ban, valamint Jude 2011-ben. Azóta is boldogan élnek együtt, már amikor nincs turné. 🙂

maxresdefault

2012-ben ismét Budapesten koncertezett az Il Divo, mi ismét ott voltunk és ismét felejthetetlen, csodás élménnyel gazdagodtunk. Immár többen voltunk a nézőtéren is, többen értettek angolul is, hiszen az összekötő szövegek, a jó kis poénok angolul mennek, ez jó érzéssel töltött el. Ugyan hat évet kellett várni rájuk, hogy újra élőben láthassuk őket, de megérte. Séb hangja ide, Séb hangja oda, a 2012-es videóimon végig Urs szerepel, akkor is amikor nem ő énekel. 🙂 Ezen azóta is jókat derülök. Egyik kedves barátnőm, aki mindhárom alkalommal ott volt velem a koncertjeiken, kitartó alkat. Mindig is David hangja tetszett neki igazán. És ezt mindig hangsúlyozza is. Neki van a legjobb hangja…

Lássuk akkor ki David Miller és hogyan került a csapatba. David is 1973-mas születésű, mint Sébastien. Jó hír, hogy David-et és két lánytestvérét együtt nevelték fel a szülei, a mai napig őket tartja a legfontosabb, leginspirálóbb személyeknek az életében (akárcsak Carlos a saját szüleit). Ugyanakkor bizonyos értelemben az ő gyerekkora is különbözött az átlagostól és nem volt egyszerű, mert többször költöztek, így sehol nem tudott gyökeret verni, magának való fiú lett belőle. Először hangszereken játszott, aztán kórusban énekelt, majd a Konzervatóriumban jött rá igazán, hogy operaénekes szeretne lenni. A kezdetekben nem csak operákban, de musical-ekben is szerepelt. Énekelt többek között a Broadway-n, ahol a Bohéméletben Rodolfo-t alakította. Ekkor ismerkedett meg Sarah Joy Kabanuckkal, aki a darabban Mimi-t játszotta. Sorsfordító volt a találkozás mindkettejük életében, hiszen 2009-ben összeházasodtak, azóta is boldogan élnek, gyermekük még nem született. David utolsóként csatlakozott az Il Divo-hoz, éppen Párizsban tartózkodott, amikor a Bohémélet rendezőasszisztense felhívta, hogy van arrafelé egy meghallgatás… Elment, és amíg várta a sorát, lehuppant mellé valaki, ő volt Séb, mint később kiderült. Először David énekelt, amikor kijött, Séb döbbenten nézett rá: “Azt hiszem én rossz helyen vagyok, én nem tudok így énekelni, mint Te!” Mire David: “Csak légy önmagad!” Aztán hallva Sébastien-t, már ő érezte úgy, hogy rossz meghallgatásra érkezett. Csak amikor először találkoztak négyen, tudta meg, hogy Séb-et is kiválasztották. Mint írtam, ő csatlakozott utolsóként a csapathoz, nagyon nehéz döntést kellett hoznia (de meghozta, hála a Jó Istennek!), hiszen négy évre előre voltak lekötött szerepei, beleértve egy debütálást a new york-i Metropolitan Operában. Ugyanakkor tudta, vagy inkább érezte, hogy azt, amit ők fognak csinálni, előttük még soha senki nem csinálta, érdekelte a kihívás. Nem véletlen azonban, hogy az operairodalom egyetlen darabját sem dolgozták fel a mai napig, mert azt a kezdetektől úgy gondolták, hogy az operavilág valószínűleg elutasító lenne velük. Annyiban persze megtört a jég, hogy amióta a turnékon mindenkinek van egy-egy szóló dala is (2016 és 2018), David (és részben Urs is) igazi nagy klasszikust ad elő, a Nessun dormát, valamint a Bajazzókból a Vesti La Giubba-t. Mondanom sem kell, fantasztikusan. Érdemes meghallgatni!

MILLER-David-

Mivel David-et kivéve az angol senkinek nem az anyanyelve, ebből sokszor voltak félreértések, és bár mindannyian beszélnek egy csomó nyelvet, négyen tudnak legalább nyolc különböző nyelven, az angol volt a közös alap. Ám David egy idő után megunta, hogy korrigálja, ha valamit nem mondanak jól vagy éppen megesett, hogy nem is angolul mondták, ezért kialakult közöttük egy beszéd, amit Divospeak-nek (Divobeszédnek) hívnak. Nos, ha valakinek pörög a nyelve és néha alig érted, mit mond, ő Carlos.

Carlos Marín, aki pár nappal ezelőtt, október 13-án töltötte be 50. életévét és elsőként csatlakozott az Il Divo-hoz, spanyol szülőktől ugyan, de Németországban született, ott is éltek egy ideig, majd Hollandiába költöztek. Onnan pedig úgymond haza, Spanyolországba. Apukájának jól menő kaszinó üzlete volt Németországban, ezért éltek ott, egy nővére van, Rosemarie. Carlos afféle csodagyerek, hiszen már hét éves korában elképesztő hangi adottságokkal rendelkezett, gyerekként is jelentek meg felvételei. Ezeket adták ki Hollandiában, akkortájt azért is költöztek oda. Később Madridban tanult a Konzervatóriumban, azonban ő sem csak operákban szerepelt. Többek között játszott A nyomorultak című musical-ben 1992 és 1994 között. Ekkor ismerkedett meg Geraldine-nal, aki élete párja lett és akit tizennégy év együttélés után 2006-ban valóban mesés körülmények között, a kaliforniai Disneyland-ben vett feleségül. A frigy azonban 2009-ben véget ért. A mai napig barátság, szövetség van közöttük, Carlos Geraldine menedzsere és kislányának keresztapja. Azóta sem talált igazi társra, így előszeretettel adja elő a koncerteken a szingli spanyol amorozó szerepét, ami végülis nagyon jól áll neki. A meghallgatás Dublinban érte, először nem is akarta igazán. Amikor meglátta a sorban álló több száz embert, előre ment, hogy ő itt aztán nem áll sorba, de hiába énekelt előző este ugyanezen a színpadon egy operában, nem tettek vele kivételt. Az előadása azonban elég meggyőző lehetett, mert már ott utaltak rá, hogy jónak találták, de őt nem igazán érintette meg a dolog. Visszament Madridba, ott érték utol azzal, hogy Simon Cowell kiváncsi rá. Nos, ahogy a többi európai fickó, ő sem tudta ki Simon Cowell. Azonban hajlandó volt találkozni vele, aki aztán napokig győzködte őt, hogy csatlakozzon. Bár az apukája egyáltalán nem támogatta ebben, mondván, hogy a hosszú évek alatt felépített karrierjét fogja lerombolni, anyukája és Geraldine bíztatta. Milyen jól tették, mert végül Carlos igent mondott, elsősorban azért, mert elege lett az opera világában (is) tapasztalható irigykedő, egymást hátba támadó emberi magatartásból, és elsőként csatlakozott az Il Divo-hoz. Még egy hála a Jó Istennek!

carlos-marn-il-divo-1363366433-view-1

Így lettek hát meg ők négyen és indultak el, akkor még általuk sem remélt hódító útjukra, ami folyamatosan tart immár tizenöt éve. Annak, aki most kezdi velük az ismerkedést, sok mindent kell tehát bepótolni. Ezen idő alatt nyolc stúdió albumuk jelent meg (Il Divo, Ancora, Siempre, The Promise, Wicked Game, A musical affair, Amor y Pasion, Timeless), 2012-ben kiadták gyűjteményes lemezüket, természetesen Greatest Hits címmel, melyen azonban négy, csak itt megjelent dal is található, többek között olyan ikonikus dalok, mint az “I will always love you” vagy a “My heart will go on”. Még 2005-ben adtak ki egy karácsonyi albumot és van három, koncertfelvételeket tartalmazó kiadványuk is (Live in Barcelona, Live in Japan 2014 és 2016), valamint több olyan dvd-jük, melyen az aktuális világkörüli turné valamelyik állomásán készített teljes élő koncerfelvétel található (Live at the Greek Theatre, An evening with Il Divo, Live in London, Live in Japan). Tizenöt év alatt több, mint tíz világkörüli turnét bonyolítottak le, mindenhol járva a világon. Néha elvonultak egy, esetleg másfél éves szünetekre olyankor, amikor már annyira fáradtak voltak, hogy képtelenség lett volna továbbfolytatni bármit is.

IL Divo...The Divinity of Pure Incandescent Passion

Ugyanakkor mind a négyen azt vallják, hogy számukra a színpadon történő élő éneklés a legfontosabb. Egészen csodálatra és tiszteletre méltó, hogy négy ilyen kiforrt, erős személyiség, aki korábban mindig szólistaként állt a színpadon, ilyen hihetetlenül harmonikusan működik együtt. Gyönyörűen passzol a hangjuk, mindenki annyira tolja előtérbe vagy helyezi háttérbe magát, amennyire éppen kell. Azt szeretem a legjobban nézni, amikor ők maguk egy-egy koncerten láthatóan elmerülnek a másik énekhangjában, átadják magukat az előadásnak. Amit csinálnak, ahogy csinálják, az a szívig hatol és a lélekig ér. Igen, én javíthatatlan romantikus vagyok, egész életemben az voltam és már az is maradok. Ezért tetszik nagyon, amikor férfiak öltönyben, virággal a kezükben érzelmes dalokat énekelnek, megismételhetetlen módon. Ők így négyen egy egész, páratlanul kifinomult előadásmód, amihez nyúlnak, arany lesz belőle. Idén először immár tényleg mindent csak ők maguk, négyen döntenek el és valósítanak meg, mert barátsággal ugyan, de elváltak útjaik felfedezőjüktől Simon Cowell-től és annak kiadójától, a Sony Syco-tól.

ildivo_2

Amikor idén tavasszal bejelentették a Timeless Turné állomásait és láttam, hogy ismét, immár harmadszor Budapestre jönnek, rettenetesen boldog voltam, szó szerint ugráltam örömömben. Alig pár nappal később már kezemben voltak a jegyek, mert nem volt kérdés, hogy megint ott kell lennünk. Egészen a szeptember 10-i hétfői koncertet megelőző péntekig úgy tűnt, hogy lesz egy újabb felejthetetlen, csodás koncertélményünk, ami önmagában is hatalmas dolog, ám arra, ami történt, nem igazán számítottam. Úgy mesélem, és maradjon ez már így is, hogy számtalan véletlen egymás utánja következtében (habár tudjuk, hogy véletlenek valójában nincsenek), péntek este, de még inkább szombat reggel azon kaptam magam, hogy ennek a sok “véletlennek” köszönhetően én hétfőn nemcsak, hogy élőben látom, hallom őket a koncerten, de találkozni is fogok velük. Igen, az Il Divo-val. Egészen hihetetlenül hangzott és nagy szerencse, hogy csak rövid idő volt hátra, mert még túlagyaltam volna a dolgot, így azonban nem volt erre módom. A koncert előtt aztán találkoztam azokkal a nagyon kedves emberekkel, akik nélkül ez nem jött volna össze, innen is újból mindent köszönök nekik! Ott álltunk hát páran, arra várva, hogy akkor az Il Divo színe elé járulunk, hahaha és válthatunk velük pár szót, készíthetünk közös fotót. Rajtam kívül nagyjából mindenki gyakorlottnak számított vagy tűnt, már úgy értem Il Divo találkozás ügyileg, de attól még volt, aki idegeskedett és volt, aki annyira nyugodt volt, hogy már az volt idegesítő. 🙂 Úgy alakult, hogy a nagy pillanat előtt a folyosón észrevettük vagy inkább meghallottuk Sébastien-t, és én annyira kíváncsi voltam most már, hogy egyszerűen kiszaladtam utána. A keze tele volt innivalóval és vacsival, így csak köszöntem és integettem neki, amikor visszaszólt, hogy “mindjárt jövök” (I’m back…) Azonnal tudtam, hogy jó helyen vagyok, továbbá a legnagyobb klasszikusok egyikét idézve azt is, hogy “this is the beginning of a beautiful friendship”, vagyis hogy “ez egy szép barátság kezdete”… Szó mi szó, gyorsan egymásra hangolódtunk Séb és én. Kérdezgettem a többieket, hogy milyen lesz vagy mi lesz egyáltalán, de mindenki mást mondott vagy mást gondolt, mégis kezdett világossá válni számomra, ha merek, akkor esetleg megkérhetek valakit arra, hogy csak vele külön is készüljön fotó. Miii?? Hirtelen nem is az volt a legnagyobb “bajom”, hogy dehogy merek (persze kicsit az is…), hanem az, hogy akkor most kit válasszak??!! Urs vagy Séb? Séb vagy Urs? Kizárt dolog, hogy én ma választani tudok. Vagy merek. De inkább merek, mint tudok. Nem tudok, nem merek, nem akarok. És akkor leesett, hogy jó, oké és akkor még valamit mondani is kéne… Angolul, nyilván. De mit? Te mit mondanál ilyen helyzetben? Csak úgy kérdezem. Még éppen csak vizionálod, hogy ott fog állni előtted négy, talpig csinibe öltözött nagyon helyes pasi, kettő közülük még annál is jobban tetszik, az is lehet, hogy rágyújtanak egy nótára vagy a jó ég tudja, nos akkor te mit csinálsz??!! Aztán eljött a pillanat, tényleg ott állt négy, talpig csinibe öltözött nagyon helyes pasi, vagyis inkább én álltam előttük és akkor azt mondtam: “Hello Il Divo”! Bemutatkoztam és éreztem, hogy velem vannak. Onnantól ment minden, mint a karikacsapás. Először David mutatkozott be, majd Carlos, olyan szépen és kíváncsisággal teli szemmel néztek rám, hogy azt gondoltam, te jó ég és Séb meg Urs még hátravan… És akkor Séb következett a sorban, aki megjegyezvén a nevemet – nos hát mégiscsak volt értelme annak, hogy édesanyukám egy francia eredetű nevet választott nekem (teszem hozzá, mindig is szerettem a nevemet) – egyfolytában mondogatta, hogy Anett így, Anett úgy, hogy ejtjük ezt pontosan Anett, így Urs-ra alig tudtam figyelni (ejnye Séb, de megbocsátok). A döbbenet, hogy Urs élőben, igazán közelről, 47 évesen hogy nézhet ki 27-nek és tényleg hogy lehet szó szerint ennyire gyönyörű, ki is ült az arcomra, bár azt senki nem tudhatta, mi lepett meg ennyire. Miután túl voltunk a bemutatkozáson, elmondtam a legfontosabb mondatot, amit mindenképpen szerettem volna elmondani, azt már nem tudom felidézni kire néztem éppen vagy ilyesmi, mindenesetre elhangzott az “I love you since the beginnings” (talán nem teljesen helyes nyelvtanilag, de a jelentése a lényeg: szeretlek benneteket a kezdetektől fogva…) és a hatás nem maradt el. Addig sem volt hiány érdeklődő szempárokból, de onnantól kezdve végleg nyert ügyem volt. A “szeretlek benneteket a kezdetektől fogva” megtette hatását. Megbeszéltük, hogy ez a harmadik koncertem és ha otthagyom a cd-t, amit vittem, alá fogják írni és a szünetben visszajuttatják nekem. Naná, hogy otthagytam! Szerencsére nem egyedül voltam, ezután Anikó következett, akinek sokat köszönhetek, majd jött a következő lelkes rajongó a kis csapatból. Én meg csak álltam és néztem, hogy mi történik, amikor Anikó emlékeztetett rá, hogy azt beszéltük meg előtte, legyen egy közös “közös” fotónk is velük. Azt hiszem ők is erre vártak, mert Séb egyenesen visszahívott maguk közé (értsd Séb és Urs), “Anett, come!” felkiáltással. Megérezte, hova szeretnék állni. És amúgy is tudjuk, hogy “this is the beginning of a beautiful friendship”… Repültem vissza, naná, majdnem felborítottam őket, hahaha! Szuper volt az a pár perc, amit együtt tölthettem, tölthettünk Velük. 

Ezek után bármi is történt volna a koncerten, én olyan energiákkal töltődtem fel, hogy a feketét is rózsaszínnek láttam és látom azóta is. A koncert azonban valóban fenomenális volt, immár teltház fogadta őket, ez külön melengette a szívemet. Beszélgetve olyanokkal, akik sok élő koncertjükön voltak, és nem csak a három budapesti koncert, illetve a dvd felvételek adják a tapasztalataikat, nos ők is azt mondják, hogy ez az egyik, ha nem a legjobb turnéjuk. És amint már az elején írtam, hangsúlyozom ismét, hogy a “Timeless” az egyik, ha nem a legjobb albumuk. Ők maguk is így gondolják. Olyan dalok vannak rajta, mint Adele “Hello” című gigaslágerének egyetlen feldolgozása, hiszen korábban senkinek nem is adott engedélyt rá, “Hola” címmel spanyolul, az “All of me” vagy éppen Elvistől a “Love Me Tender” és bár nagyon nehéz választani, de az olasz nyelven előadott “Smile” (anche se fa male… mosolyogj akkor is, ha fáj…) az én egyik legnagyobb kedvencem.

Tizenöt évvel ezelőtt, amikor “összerakták” őket, erre bizonyosan senki nem számított. Egymás számára ismeretlen emberekből barátok, sőt, ahogy ők fogalmaznak, testvérek lettek. Várjuk hát a következő tizenöt évet és vegyük úgy, hogy nekem eddig volt az Urs, majd a Sébastien korszakom, a következő tizenöt pedig biztosan tartogatja a David, majd a Carlos korszakomat is. Azon vettem ugyanis észre magamat az elmúlt másfél hónapban, amíg erre az írásra készültem és mindennap nem csak a velük készült interjúkat néztem vagy olvastam újra, hanem valamennyi albumukat, dvd-jüket többször meghallgattam és megnéztem, hogy David hangja egyre jobban és jobban belemászott a fülembe és nem ereszt…

Végül, de nem utolsó sorban, egy egészen nehéz “feladatra” vállalkozom. Minden megjelent cd-jükről választok egy dalt, amit kinevezek az adott album számomra legjobb/legszebb/legfontosabb dalának, ám ez egy igazán nagy kihívás, mert valamennyi album tele van jobbnál jobb dalokkal, csodás kompozíciókkal.

Íme az én listám és nagyon várom a Tiéteket is, akár most kezdesz majd Il Divo-t hallgatni, akár tizenöt éve egyfolytában azt teszed, akárcsak én.

  • Il Divo – Mama (nagy versenyben a “Passera” című dallal)
  • Ancora – Si tu me amas
  • Siempre – Nights in white satin (Notte di luce) (nagy versenyben majdnem az összes dallal, ami ezen a cd-n megjelent)
  • The promise – Hallelujah (Aleluya)
  • Wicked Game – Crying (Llorando)
  • A musical affair – Bring him home (ennek a cd-nek egyébként van angol és francia verziója is, a francia négy számmal többet tartalmaz)
  • Amor y Pasion – Bésame mucho
  • Timeless – Smile (óriási versenyben jó néhány dallal, elsősorban az “All of me” cíművel erről a cd-ről)
  • The Christmas Collection – Rejoice
  • The Greatest Hits – I will always love you (a csak ezen kiadott négy dalból) és plusz egy a teljes cd-ről, az pedig legyen a: La vida sin amor (ami a Siempre c. albumon jelent meg)
  • An evening with Il Divo Live in Barcelona – Without you (ami szintén a Siempre c. albumon jelent meg)
  • Live in Japan 2014 (A musical affair turné) – Memory (duett Lea Salongával)
  • Live in Japan 2016 (Amor y pasion turné) – Contigo en la distancia

+ 1 az összes cd-t tekintve: Timeless – Toi et Moi (The way we were)

Az alábbi videó 2018. szeptember 10-én Budapesten készült és a második felében látható a visszatekintő rész, miközben éneklik a Toi et Moi (The way we were) című dalt. 

Az Il Divo története és a fiúk rövid életrajza elsősorban az “Il Divo – Our Music, Our Journey, Our Words”, vagyis a “Mi zenénk, a mi utazásunk, a mi szavaink” című, általuk kiadott könyvben megjelenteken alapul.

Pécs, 2018. október 21.

                                                                                                                 Farkas Anett

 

Ilyen volt a Francia Riviéra harmadszor

Természetesen csodálatos. 🙂

1997-ben, 2015-ben és idén augusztusban jártam a Francia Riviérán, mindannyiszor nagyszerű élményekkel gazdagodtam. Valamennyi alkalommal az olasz határt követő első városban, Mentonban laktunk, ezt igazán ajánlom is minden kedves utazónak, mert nagyon jó a tömegközlekedése, de ha autóval/busszal érkezik az ember, praktikus is, hiszen Magyarországról ez esik a legközelebb és autópálya visz innen szinte bárhová. 

Menton  

Idei utazásunkkor állapítottam meg igazán, hogy Menton egy valódi gyöngyszem, de akár gyémántnak is nevezhetném. Végtelenül kifinomult, inkább kisváros, mint nagy, elképesztően rendezett, tiszta és a végletekig a nyaralók/turisták kényelmét szolgálja minden. Ráadásul tényleg gyönyörű, csodás a tengerpart és lenyűgöző az óváros. Idén vált igazi kedvencemmé, a korábbi alkalmakkor elvakított Monte-Carlo, Cannes vagy éppen Nizza. 🙂 

Monte-Carlo (Monaco)

Kétségkívül összetéveszthetetlen bármivel. Ha meglátod bármelyik szegletét, tudod, hogy Monte-Carlóban jársz és azt is érzed, hogy nem utoljára. Monte-Carlo természetesen mindhárom itteni utazásom programjában szerepelt. Bár először 12 év után tértem vissza, ami elég hosszú idő, azonnal ismerősként üdvözöltük egymást, idén pedig mintha hazajöttem volna… (bár a szívem csücske Itália és azon belül Róma, néha máshol is érezheted úgy, hogy megérkeztél). Mindenkit levesz a lábáról, tudja a jó ég mivel. A tenger,  a magasba nyúló épületek, a buja zöld növényzet adja mindennek az alapját és persze a hírneve, ami messze földön megelőzi. Monte-Carlót egyszer látni kell. Legalább egyszer… Van itt minden, amire vágyik az utazó, katedrális, hercegi palota, yacht kikötő, óceonográfiai múzeum, rendeznek itt Forma-1-es futamot (a világ talán legismertebb Forma 1-es futamát), nagy hírű nemzetközi teniszversenyt, és ha van mersze, bárki betérhet a világ bizonyosan leghíresebb kaszinójába.     

Nizza

Szintén mind a háromszor jártam Nizzában is, de mindig csak egy pici szeletét láttam. Igazi nagyváros, nem tud úgy a szívedhez nőni mint Menton, de az Angol Sétány olyannyira lenyűgöző látvány a fel- és leszálló repülőkkel, az elképesztően azúrkék partjával, hogy egyértelműen  kihagyhatatlan. 

Cannes 

Az elbűvölő. Első, 1997-es utazásom alkalmával azonnal szerelembe estünk, de 2015-ben sajnos nem jártam Cannes-ban, ám az emléke mit sem halványodott. Idén, vagyis 21 év után sikerült visszatérni és elmondhatom, hogy Cannes bája semmit sem változott. Van ott valami, ami azonnal beszippant. A gyönyörű fehér épületek, a  tengerpartja, valahogy az egész atmoszféra annyira vonzó, hogy elhatároztam, egyszer hosszabb időre is visszatérek ide, a (film)fesztiválok városába. 

  Saint Tropez 

A Francia Riviéra egyik legdélebbi városa, azt hiszem ez az a hely, amiről legalább egyszer mindenki hallott az életében. A csillogás, a híres emberek és a hatalmas yachtok, valamint úgy en bloc a Francia Riviéra (egyik) szimbóluma. Én viszont azt mondanám, jó jó, hogy láttam, de vannak ennél sokkal kevésbé zsúfolt és látványosabb helyek, amikre inkább érdemes több időt szánni.     

Ha még több fotót nézegetnél, íme a 2015-ös utazásunk 3 részben: 

https://anetteblog.wordpress.com/2015/09/12/cote-dazur-part-1-nice/

https://anetteblog.wordpress.com/2015/09/12/cote-dazur-part-2-monte-carlo/

https://anetteblog.wordpress.com/2015/09/12/cote-dazur-part-3-menton/

 

Emlékek…

Ígérem lesz Francia Riviéra és Il Divo beszámoló! Minden csak idő kérdése…  

Memory

Piano questi passi d’amore
Sulla strada del cuore
Che mi porta da te
Soffia il vento del tempo
 Quanta notte che va
Sempre qui ci troverà

Élő a csodálatos Lea Salonga közreműködésével: 

41698834_1192752394215291_6634201064599977984_n (5)

Játssz még!

Egy szurkoló életében nincs annál csodálatosabb érzés, mint amikor úgy térhet nyugovóra, hogy legnagyobb kedvence újabb Trófeát nyert, újabb rekordot állított be, újból megörvendeztette az érte annyira szorító drukkereket. Ennél már csak az megnyugtatóbb, ha arra ébredünk föl reggel, hogy nemcsak ügyes, de okos is a kedvencünk. Kiszurkolni tehát Rafael Nadalnak a nyolcvanadik ATP tornagyőzelmet és reggel megnyugodva konstatálni, hogy e héten, a tervezettekkel ellentétben mégsem lép pályára a soron következő ATP 1000-es Tornán, nagyszerű dolog. Pont ebben reménykedtem tegnap még az újabb diadal mámorában, hogy Rafa tudja mit kell tennie. Naná, hogy tudta.

Még májusban, római győzelmét követően írtam utoljára és egyenesen szentségtörésnek tartom magam is, hogy egészen elképesztő történelmi győzelme, a tizenegyedik Roland Garros megnyerése okán nem vetettem papírra (értsd: nem pötyögtem a laptopon a blogomra) egyetlen sort sem. Pedig nagyon szerettem volna, de ahogy az elmúlt lassan két év írásai születnek, mindannyian érezzük, hogy fogynak a szavak. Minden jelzőt felhasználtam már, amit lehet… Egyenesen oda jutottunk, hogy irodalmi művek idézetei szükségesek ahhoz, hogy valami “újat” tudjak mondani. Egyik ilyen írásomat (“Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…”) valaki egyenesen patetikusnak minősítette, hozzátéve azonban, hogy ő szereti a pátoszt. De én ennek őszintén örültem, mert mi fejezhetné ki mostanság jobban az elmúlt lassan 15 évünket, mint az ünnepélyes, érzelmileg magával ragadó hangnem. Ugye? 

Mondhatnám, hogy megjósoltam, de inkább csak azt írom, hogy előrevetítettem azt a bizonyos mesterhármast. Monte-Carlo után nem is volt nehéz bízni a barcelonai és még inkább a párizsi tizenegyedikben. Küldetés teljesítve. Egy igazán nehéz meccse volt Rafának idén Párizsban, a negyeddöntő Schwartzmann ellen, de megoldotta. Bár a nyitókörben Bolelli is megizzasztotta, a 3 szettes győzelem önmagáért beszélt, ahogy aztán a sima elődöntő Juan Martin Del Potro és a még simább döntő Dominic Thiem ellen. Azt hiszem tényként kezelhetjük, hogy nincs annál a sportban – nem csak a teniszben – nehezebb küldetés, mint Rafát legyőzni salakon. Különösen Párizsban, a Roland Garroson. Igaz, lassan ott tartunk, hogy bármilyen borításon.

Nyilván a brutális tavaszi salakszezon után Rafa inkább pihent és nem indult el a Queen’s Clubban tartott, számára elsőnek tervezett füves-pályás versenyen. Biztos voltam benne, hogy így is jó lesz Wimbledonban, de arra még én sem számítottam, hogy ennyire jó. Idén nagyon feküdt neki a Wimbledoni Centerpálya, és itt vannak olyan tiszetelettudók a szervezők, hogy a világelsőt, egy kétszeres bajnokot, egyszer sem tesznek ki onnan, “lássák a nézők másutt is” és hasonló ostoba jelszavakkal, így jómagam nemcsak, hogy reménykedtem a harmadik wimbledoni serleg megnyerésében, de virtuálisan már a magasba is emeltem. Nos, nem kellett volna… Ugyanezek a szervezők ugyanis hoztak egy számomra megbocsáthatatlan döntést az elődöntő során. De nézzük csak sorjában, hogy is maradt el a nagy diadal. Hangsúlyozom, Rafa elképesztően jól játszott Wimbledonban, ott ahol hét esztendeje semmilyen babér nem termett neki. 2011-ben volt itt utoljára döntőben, azóta szinte semmi. Del Potro ezúttal a negyeddöntőben érkezett, a Torna (egyik) legnagyobb meccsét láttuk, és Rafa örülhetett a végén. No, meg mi is. Egyáltalán nem számítottunk arra, hogy a Garros után siránkozó, az egész füves-szezont kihagyni szándékozó Novak Djokovic majd keresztbe tesz nekünk. Ezúttal értsük szó szerint! 

Az elődöntőt tehát Rafa a hirtelen megtáltosodó Djokoval vívja, aki már a felvezető ATP 500-as tornán is döntőt játszott, majd a Tenisz Szentélyének nevezett Wimbledonban is menetelőre fogta. Egyáltalán nem tartottam ettől a meccstől egészen addig, amíg be nem húzták a tetőt. Nem esett, csak sötétedett, a program meg csúszott. Be se tudták fejezni a fiúk pénteken, így szombaton jöhettek vissza, szikrázó napsütésben, a tetővel fedett Wimbledoni Centerpályára. Nos, ez olyan angolos. Kissé vaskalapos. A döntés persze Djokovic kezében volt, hiszen, ha az egyik játékos ragaszkodik ahhoz, hogy a meccset tető alatt folytassák, nincs mit tenni. A szerb, tudjuk miért, naná, hogy ragaszkodott hozzá. Aztán rájöttem, hogy ha ez a szabály, miért ne élne vele. Jelzem, a szabály rossz. Itt a rendezőnek kéne azt mondani, hogy “uraim ez egy szabadtéri verseny, nyitjuk a tetőt”. Utólag azt mondom, fátylat rá. Mert utólag azt is mondom, Rafának azt az elődöntőt mindenképpen meg kellett volna nyernie, tető alatt, tető nélkül, így vagy úgy, de a meccset hozni kellett volna. Jó esély is volt rá. Én még mindig nem is értem, hogy-hogy nem nyerte meg…

Mérges voltam emiatt. Fájt. Kicsit még most is fáj. Ez bekerül a 2012-es és a 2017-es elveszített Ausztrál Open döntők sorába. Mert azokat Rafának meg kellett volna nyerni. És azok egy kicsit mindig fájni fognak. Igaz, itt egy elődöntőről beszélünk, de semmi kétségem afelől, hogy a döntőben Kevin Andersont nemcsak Novak, de Rafa is legyőzte volna. Már-már beletörődtem a wimbledoni kudarcba, amikor maga Rafa és Novak újra emlékeztetett rá. Egyrészt Novak azzal, hogy pocsékul játszott a Wimbledont követő tornáján, vagyis Torontóban, ergo messze még az igazi visszatérés, ha lesz egyáltalán olyan, másrészt Rafa egy már Torontóban adott nyilatkozatával. Idézem: “I have been in a position where I could have won the tournament but I lost the match I could have won”. Vagyis: “Olyan pozícióban voltam, hogy megnyerhettem volna a tornát, de elveszítettem azt a meccset, amit meg tudtam volna nyerni”. Nos, ha még ő is így gondolja… 

Rafa szavai számomra mégis valamiféle elégtételt jelentettek, hogy nemcsak a saját fanatizmusom mondatja ezt velem, de Rafa is így gondolja. A híresen szerény és alázattal teli Rafael Nadal, aki sohasem dícsérné, netán dicsőítené saját magát. Aki úgy nyilatkozott történelmi tizenegyedik Roland Garros diadala után, hogy “én csak egy átlagos pasi vagyok, aki átlagon felüli teljesítményt ér el…” Hát, nem tudom Rafa, nekünk te így, is úgy is, átlagon felüli vagy. Egy igazi kuriózum, unikális tehetség, a legnagyszerűbb játékos, aki valaha ütőt fogott a kezébe és folytathatnám. Ráadásul annyira, de annyira kedves ember, egy igazi jó arc.    

Nem tudom “A Tizenegyedik” (La Undécima) jelentőségét eléggé hangsúlyozni. Soha senki a közelébe sem ért annak, hogy egy Grand Slam Tornát, ami a teniszben a legnagyobb kihívás, de előkelő helyen szerepel úgy általában is a sportban, tizenegyszer megnyerjen. Felfoghatatlan teljesítmény. És bár Wimbledonban megbotlottunk, muszáj leírnom még egyszer, hogy nagy kár volt érte, a diadalmenet tovább folytatódik. Rafa kicsit pihent otthon és ott a környéken, ahol jó kis strandok, tengerek vannak, viva Mallorca, majd megérkezett Torontóba, hogy ismét történelmet írjon.  

Paire, Wawrinka, Cilic, Khachanov és Tstistipas próbálták Rafa útját állni, de senkinek sem sikerült. Nem rossz névsor, maradjunk annyiban és jegyezzük meg, Marin Cilic nagyon jól játszott egy ideig Rafa ellen, Rafa meg nem annyira jól azon a mérkőzésen, de akár a Wawrinka, akár a Cilic elleni összecsapás alatt kétségem nem volt afelől, hogy a győztest majd Rafael Nadalnak hívják. A döntő bónusz volt a héten diadalmenetet bemutató ifjú görög Stefanos Tsitsipas ellen. Ezt a fiút másfél éve figyelgetem, örülök, hogy jelenleg ott tart, ahol. Torontói menetelése, melynek során zsinórban négy top tizes játékost vert meg (Thiem, Djokovic, Sascha Zverev, Anderson), köztük nem is akárkiket, egyedülálló a sportág történetében. Sokat várok még tőle. Az utolsó tinédzser, aki Masters tornán 19 évesen egymás után három top tizes játékost búcsúztatott, természetesen nem volt más, mint Rafael Nadal, 2006-ban, a monte-carlói versenyen. Nem elhanyagolható különbség, hogy Rafa azt a Tornát meg is nyerte, hiszen a döntőben 4 játszmában bizonyult jobbnak Roger Federernél (akkor a Mastersek még 3 nyert szettre mentek).

Torontóban viszont meg sem fordult a fejemben, hogy a döntőben más végeredmény születhet, mint ami született. Mert ezúttal az ifjú Stefanosnak nehezebb dolga volt, hiszen minden idők legnagyobb versenyzője állt vele szemben. Lehetnek a tenisznek eredményesebb játékosai (még), de nagyobb versenyzője nincsen. Rafa a nyolcvanadik tornagyőzelmével ismét egy elit klub tagja lett, hiszen csak Federer, Connors és Lendl mondhatta el eddig magáról, hogy nyert legalább nyolcvan trófeát. Most már Rafa is elmondhatja. Arról nem is beszélve, hogy a Mastersek tekintetében ő az egyedüli csúcstartó és nem is nagyon lehet majd ebben (sem) utolérni.

A héten pihen és megkezdi a felkészülést a US Open-re, mely augusztus 27-én indul  New Yorkban, és ahol nemcsak címvédőként, de háromszoros bajnokként fog majd pályára lépni. Az már csak igazán hab a tortán, hogy a tizenhétszeres Grand Slam bajnok Rafa még a múlt hét közepén elsőként kvalifikált az év végi londoni Világbajnokságra és egyre masszívabb az első helye a világranglistán. Lehet-e ennél többet kérni?  

A legfontosabb persze, hogy egészséges és motivált maradjon és mi még évek múlva is fújhassuk neki a dalt, hogy

“Akkor is játssz még
Ha senki nem felel, játssz még
Ha senki se kéri, játssz még
Ha senki sem érti, játssz még
Ha senki sem érti, hogy minek is játszol még…”  

34750878_1939132549452755_6065557002451419136_n

Pécs, 2018. augusztus 13. 

                                                                                                                          Farkas Anett

Előző korábbi bejegyzések

%d blogger ezt kedveli: