Annyi minden történt. Először is volt az elődöntő, katasztrofális körülmények között. Ahogy Rafa is mutatta, a pára miatt óriásiak a labdák, ő maga már az első pár játék után csuromvizes, persze a másik félnek is ugyanezek a körülmények. 90 perces, gyötrelmes első szett, de egyébként ennek a sportnak a magas iskolája, csodálatos volt látni nemcsak Rafát, hogy a szenvedés ellenére mire képes, de Zverevet is, hogy úgy igazán hisz magában. Az első szettet, akárhogy is nézzük, Zverevnek le kellett volna zárni. Az, hogy nem sikerült, mutatta meg az ő legnagyobb gyengeségét, azt, hogy miért nem nyert még Grand Slam tornát. És azt is, hogy miért nyert Rafa már huszonegyet. A második szett borzasztó volt, én ilyet ekkora játékosoktól, mint Rafa és Sascha, nem igen láttam még, pedig 35 éve nézek teniszt. (1987 óta. Pont az akkori Roland Garros óta, amit Ivan Lendl nyert meg). De még ebben a “rossz játékban” is fej fej mellett haladtak, 6:6. Jöhetett volna az újabb tie-break. Sosem tudjuk meg mi történt volna, de az egész mérkőzés aurája, és ahogy az események haladtak előre (ne feledjük, itt már több, mint 3 órája gyűrte egymást a két játékos és sehol nem tartottak), egyértelműen azt mondatja velem, sokkal nagyobb volt az esélye annak, hogy ezt a szettet és majd a meccset is Rafa nyerte volna. Amiatt a rengeteg dolog miatt, ami odáig vezetett, hogy itt ez a két teniszező állt most szemben egymással. Aki figyelte az eseményeket mondjuk az elmúlt bő egy esztendőben, annak mindezt fel kell tudni sorolnia. És akkor jött az az iszonyú keserves sírás. Szerencsére teniszpályán viszonylag ritkán történik horror sérülés, de azért láttunk már párat, hölgyeknél és uraknál is. Ennél borzasztóbb dolog nem igen történhet a játékossal, minthogy úgy sérül meg, hogy azonnal tudja, az álmainak vége. Ez Zverev hangos zokogásából egyértelműen hallatszott. A szívem szakad meg érted Alexander Zverev, mert emlékszem amikor 2014 júliusában Hamburgban először játszani láttalak 17 éves fiúként, tudtam, hogy a jövőnk egy része benned van. “Sztár születőben”, írtam akkor. És az lettél, ennek a sportnak az egyik megkerülhetetlen alakja. Először is gyors felépülést kívánok, ami nem lesz könnyű, mert te magad mondtad egy videóban, hogy úgy tűnik nagyon komoly a sérülés. Másodszor azt, hogy adasson meg, harcold ki, vidd végig, mutasd meg, ne is egyszer, hanem többször, hogy képes vagy Grand Slam-eket nyerni. Csodálatos volt látni, ahogy ez a fiú összeszedte magát, két mankóval kibicegett a pályára azért, hogy megköszönje a bírónak és a közönségnek (amelyik kb. a serüléséig egy percig se állt mellette, de ez is a nagyság része, elviselni mindezt) és azért, hogy gratuláljon Rafának, szívből és őszintén, látszik rajta. És akkor Rafáról. Én már tényleg mindent, de mindent szavakba foglaltam róla az elmúlt több, mint egy évtizedben, de tegnap megint nemcsak sportolói nagysága, de mérhetetlen emberi kvalitása is megmutatkozott. Pontosan tudta, hogy egy ilyen helyzetben neki nyugodtnak kell maradnia, nem lehet a másik, a szenvedő, az álmait épp elveszitő ellenfél felé pánikot, idegességet mutatni, nem lehet a sérült játékoshoz hozzáérni… De ott kell lenni mellette végig, mert az erőt adhat. Pláne, ha az erőt, az együttérzést Rafael Nadal mutatja. Rafa bement Sascha-val az öltözőbe, együtt jöttek ki, látszott a srácon, hogy ez erőt ad neki, megölelték egymást és Rafa megpaskolta Zverev arcát. Ebben minden, de minden benne volt. Hogy Rafa micsoda nagyszerű ember, micsoda bölcs, hogy mindig tudja mit kell tenni, mi segít. Hogy mi a helyes. Annyiszor elmondtam már, de leírom újra és újra: HIHETETLENÜL BÜSZKE VAGYOK ARRA RAFAEL NADAL, HOGY A TE SZURKOLÓD LEHETEK, IMMÁR 17 ESZTENDEJE. A döntőben vasárnap délután Casper Ruud ellen pedig vamos Rafa!
„Piszok nehéz dolog az egyensúly. Józan észt keresni ott, ahol az őrület az úr.”
Az idézet Csepelyi Adrienn: Belemenés, futball és egyéb társművészetek című könyvéből való, és minden benne van, amiről a szurkolói lélek szól, mindaz, ahogy a rajongás átveszi az irányítást az életünk fölött. Aki még nem olvasta, feltétlenül pótolja (Európa Kiadó, 2018), hiszen a Belemenés egyszerre futballkönyv és látlelet a szenvedélyről. Esetünkben ez utóbbival kapcsolódunk saját történetemhez/történetünkhöz, bár jó magam szeretem a focit is, igaz meccsekre nem járok. A lélektana azonban nagyon is ismerős. Hogyan működik a drukker, mit jelent szurkolónak lenni. Egészen vad dolgokat. De csakis jó értelemben véve. Így esik, hogy idén ismét a Foro Italico-n találom magam, 2012 és 2013 után immár harmadszor, összességében pedig nyolcadik alkalommal van lehetőségem személyesen jelen lenni egy nagy teniszversenyen (lehetne ez több is, de talán emlékeztek négy „sanyarú” évemre, amikor nem voltam hajlandó repülőre szállni, lásd a barcelonai élménybeszámolómat még 2019-ből, aztán alig „visszatértem”, jött a pandémia…). Mostanra azonban talán túl vagyunk mindezen, mégis kicsit messzebbre kell visszaugrani az időben ahhoz, hogy megértsük, mi repített idén májusban ismét imádott városomba Rómába és a Foro Italico-ra.
Foro Italico, Campo Pietrangeli, Róma
Sokan tudjátok, hogy 2010 óta jelennek meg nyilvánosan írásaim, mondjuk úgy, hogy azóta blogolok. Ezen írásaim alfája és omegája Rafael Nadal, az elmúlt tizenhárom esztendőben megörökítettem karrierjének minden lényeges momentumát, legalábbis remélem, ha mindent visszaolvasunk, kibontakozik a lényeg. Mégis úgy esett, hogy utoljára 2021. február 18-án jelent meg róla írásom „Csak hagyjátok, hogy hadd fájjon…” címmel, amikor kiesett az Ausztrál Open negyeddöntőjében, mégpedig Stefanos Tsitsipas ellen. Egy nagyon is jó mérkőzésen. Milyen érdekes, hogy mostani római beszámolómnak is két főszereplője van, éppen Rafa és Stefanos, de mielőtt eljutunk odáig, ha van kedvetek, olvassátok vissza ezt az írásomat, „meglepő” mondatok lesznek benne…
Tehát Rafael Nadal. Vajon nem történt volna vele semmi szűk másfél éve, amiről írni lehetett volna? Dehogyisnem történt. Arra már nincs módom, hogy most mindezt bepótoljam, de megemlítem, hogy éppen egy éve májusban tizedik római diadalát aratta a Foro Italico-n, ám elvérzett a Roland Garros elődöntőjében a későbbi győztes Novak Djokovic ellen, aki Stefet verte meg a döntőben, micsoda mérkőzésen. Rafael Nadal nem nyer már Grand Slam tornát – legyintettek innentől kezdve az emberek. Hiszen a Garros-on is megverték. Ha tudták volna. Ha tudták volna, hogy 2021-ben már sérült volt a Roland Garros-on, hát persze hogy kikapott. Hamar elfelejtették neki a Tizenharmadikat. Azt a különleges, ősszel, ráadásul fedett-pályán lejátszott Roland Garros döntőt Párizsban. Ahol szó szerint megsemmisítő vereséget mért talán legnagyobb riválisára. Igen, Novak Djokovicra. Pedig nem is volt az annyira régen. 2020 októberében. Szóval Rafa újra sérült, sorban mondja le a versenyeket, amikor már az Olimpiát is, akkor tudjuk biztosan, hogy megint nagy baj van. Távollétében azonban Djokovic sem sziporkázik. Elbukja az Olimpiát, és elbukik a 21. Grand Slam győzelem kapujában a US Open-en is. Nocsak. Ő is ember. Sosem gondoltam volna, hogy megremeg a legfontosabb pillanatokban, de megremeg. Mindezt leginkább Zverev és Medvedev használják ki. Rafa nélkül mennek a versenyek, hiába, az nem ugyanaz. Bécsben azért csúcsmezőny van október végén, úgyhogy Andy Murray, Stefanos Tsitsipas és Sascha Zverev kedvéért kiugrunk az osztrák fővárosba és szuper élményekkel gazdagodunk (erről is olvashattok „Küldetés teljesítve…, avagy újabb teniszkalandok, ezúttal Bécsben” című írásomban).
Rafa december közepén tér vissza a pályára, Abu-Dhabiban egy bemutató tornán, nem túl acélos, de legalább ott van. És sajnos elkapja a covidot. Szó szerint fogjuk a fejünket, minek ment oda és egyáltalán mi lesz így. Valahogy mindig elfelejtjük, hogy Rafáról beszélünk. Néha még én is elfelejtem. Sérülésből visszatérve, covidból épphogy felgyógyulva érkezik meg Ausztráliába. És mindjárt nyer egy ATP 250-es Tornát Melbourne-ben. Hoppá. Máris reménykedünk. De bízunk-e igazán abban, hogy esélye lesz az Ausztrál Open-en? Jómagam igen. A Torna négy favoritját egy Messenger üzenetben nevezem meg: „Medvedev, Zverev, Tsitsipas, Nadal – ezek között a végső győztes” szűkszavú kommentárral. Hát nem bejött. 🙂 Rafa 2022. január 30-án egy reménytelennek tűnő döntőben (szett 0-2-re is áll) végül megszerzi a történelminél is történelmibb 21. Grand Slam Trófeáját, itt szem nem marad szárazon. Aki ezt a döntőt nem látta, annak ezt most tényleg nem lehet elmesélni. Nem is tudom mi a nehezebb érzés közben: hogy újra nem lesz meg a hőn áhított második Ausztrál Open Trófea, hogy 2012, 2014, 2017 és 2019 után megint elbukja itt a finálét, vagy a tény, hogy nem lesz meg a huszonegyedik Grand Slam diadal. Igazából pokoli érzés mindegyik, mert valójában akár meg is lehetne. És talán Rafa is ezt gondolja magában, mert egyszer csak történik valami, és Rafa még mindig a pályán, valahogy megnyeri a harmadik szettet, de még mindig kettőt kellene. És az orosz sem tágít. Innentől állva nézem a mérkőzést, pedig sok van még hátra. Nem lehet ezt idegekkel bírni. Délelőtt 10-kor ültünk le a képernyők elé és délután 3-kor is még ott ülünk. Állunk. Naná, hogy felvillan a 2012-es döntő Novak ellen, hogy nem ért semmit a majd’ hatórás küzdelem, mert kikaptunk. De ezúttal annyi elveszített döntő után Rafael Nadal is úgy van vele, hogy ő itt már még egyet nem veszít… Maga meséli el a diadal után. Azt, hogy min ment keresztül azért, hogy idáig eljusson, el sem tudjuk képzelni. Alig pár hónapja még mankóval járt és nagyon, de nagyon maga alatt volt, mert adódtak pillanatok, amikor úgy tűnt, itt a vége. És ő ezt még nem akarja. Szóval január, Melbourne, kétszer is, Rafa mérlege 10-0. Mi azt gondoljuk, ezek után biztosan nem játszik februárban Acapulco-ban. Ő azt gondolja, nemhogy elindul, de meg is nyeri. 15-0. Ekkor jut eszünkbe először, hogy EZT a Rafát látni kell élőben. Mindenki így emlegeti: EZ a Rafa… Értsd: aki ilyen zseniálisan játszik és ahol elindul, nyer. Azt még nem említettem, hogy 35 éves. EZT a Rafát látni kell, salakon. Mert ha így játszik kemény-pályán, milyen lesz akkor majd a kedvenc borításán, salakon. Szinte bele se merünk gondolni. Szerencsére azokat a Tornákat Európában játsszák: Monte-Carlo, Barcelona, Madrid, Róma, lehet válogatni. Minden Torna/Város mellett szól valami és éppen ellene is. Korán van, vagy ott ő nem olyan eredményes, kicsi a hely vagy éppen túl nagy, és folytathatnám. A választásunk végül Rómára esik. Imádjuk a várost, ismerjük a helyszínt, májusban tuti jó idő lesz már és hát Rafa tízszer megnyerte, naná, hogy megvesszük a jegyeket. Közben persze bízunk a covid hanyatlásában is.
Rafa Ausztráliában a történelmi 21. Grand Slam Trófeával
Már március van, jegyek a zsebünkben, kezdődnek az amerikai Masters-ek, Indian Wells, jó hely Rafának, hisz nyert már ott is párszor. Bár majdnem kiesik az első fordulóban a fiatal Sebastian Korda ellen, végül a döntőig jut, 20-0. A finálé, a 21.! (huszonegy, ez az év száma, nyilván), szóval a huszonegyedik mérkőzés azonban nem sikerül. Nem azért, mert az amerikai Taylor Fritz jobb nála, hanem azért, mert Rafa már az elődöntőben is sérülten játszik, ez pedig a döntőben nem elég. Komoly fájdalmai vannak, a diagnózis: fáradásos bordarepedés. Gyógyulási idő: minimum 4-6 hét. Az áprilisi tornák (Monte-Carlo, Barcelona) biztosan ugranak. Izgulunk. Elsősorban persze érte és az egészségéért, másodsorban azért, hogy Rómában láthassuk. Szóval a 20-1-es évkezdet minden idők legjobb kezdése Nadal pályafutásában. 35 évesen.
Madridban tér vissza, játszik egy jó első fordulót, majd egy őrületes meccset Goffin ellen, de a későbbi győztes Alcarazzal már nem bír. Viszont boldog, hogy ott van, mi pedig azért, mert jön Rómába is. Ilyen telhetetlen a szurkoló. Nagyon készülünk. Rafa 21., történelmi sikere tiszteletére még az Ausztrál Open-t követően rögtön megrendeljük „Rafa 21” feliratú, limitált kiadású pólóinkat Mallorcáról, itt az idő, hogy végre fel is avassuk azokat.
Akik kitartottak idáig, meglesz a jutalmuk, most már tényleg elmesélem milyen volt újra a Foro Italico-n, és a 2019-es barcelonai torna után ismét élőben látni Rafael Nadalt, valamint a tavalyi októberi bécsi tornát követően másik nagy kedvencemet, Stefanos Tsitsipast. Szerepel a történetben még egy bizonyos Grigor Dimitrov is, valamint felbukkan Alexander Zverev, Novak Djokovic, Lorenzo Musetti, Stan Wawrinka és Daniel Vallverdu. Igen, voltak a Tornán női játékosok is, de úgy adódott, hogy nekik ezúttal mellékszerep sem jut az én történetemben. Legnagyobb hiányzónk persze Andy Murray, aki ugyan egyáltalán nem játszott volna a salak-pályás szezonban, de miután meggondolva magát elindult Madridban, nagy reményeket fűztünk római szerepléséhez is, elvégre épp a Torna döntőjének napján lesz (lett) 35 esztendős. Innen is a jó isten éltessen nagyon sokáig drága Andy! Ám ő indulásunk előtt kettő nappal visszalép a római kvalitól (Madridban már betegség miatt nem állt ki Djokovic ellen), így váratlanul született álmaink ugyanolyan váratlanul köddé is foszlanak.
2022. május 10-e kedd, végre újra a Foro Italico-n.
Úgy délelőtt negyed tíz körül érkezünk, Rafa edzése 10.30-ra van kiírva a híres 5-ös Pályára (lásd korábbi, 2012-es és 2013-mas római írásaimat), de Ő már 10.20-kor megérkezik. Előbb kezd és természetesen később végez a kiírtnál, majd’ két és fél óra az edzése. Mondanom sem kell, hogy egy tűt nem lehet leejteni, annyian vannak, pedig egy egész pálya (a 6-os) választ el bennünket Rafától. Tömegnyomor és irtózatos meleg van, de mindez nem számít, mert végre látjuk EZT a Rafát. Még ugyan nem sejtjük, de már ekkor kezdetét veszi a három napon át tartó, nevezzük úgy: túlélőtúra. Az érzés nagyon egyértelmű: csodálatos Őt újra élőben látni. Óriási taps fogadja nemcsak az érkezését, de az edzés alatt mutatott játékát is. Kicsik és nagyon, fiatalok és idősebbek, fiúk és lányok, férfiak és asszonyok tapsolnak, integetnek, zúgják a „Vamos Rafát” egyszerre, nem kérdés, hogy Ő a Torna legnagyobb sztárja. Azt pontosan tudja itt mindenki, hogy Ő hol és mikor edz, hol és mikor játszik. Minden más úgy tűnik másodlagos. A tömeg, a hőség, az összes többi játékos. Hárman utaztunk a Tornára, Ildi (akivel itt ismerkedtünk meg éppen tíz évvel ezelőtt és azóta megjártunk együtt pár tornát, Róma, Barcelona, Párizs), valamint Kata csatlakozott hozzám. Remélem, nem haragszik meg, hogy elárulom, de Kata (aki amúgy már több Laver Cup-on is látta Rafát élőben játszani) transzba esik az edzésen. A következő napokban sokat hallunk tőle ennek az első, két és fél órás edzésnek minden apró részletéről.
De nincs megállás, a következő versenyzőnk Stefanos Tsitsipas, aki 13.30-tól van ugyanide kiírva, alig várom már. Pont olyan komoly, mint amikor először láttam élőben Barcelonában három évvel ezelőtt. Idén a Foro Italico-n három edzését látom majd, valamint egyszer be-, és kétszer kivonulni a meccséről, ezalatt egyetlenegyszer mosolyodik el, de haladjunk szép sorjában. Ma másfél órát edz, hihetetlen fókuszban van, Apostolos Tsitsipas, az Apukája (akit mostantól hívjunk csak Apo-nak) folyamatosan magyaráz neki, el nem tudjuk képzelni mire oktatja még mindig. Hiszen már mindent tud. Hisszük mi. Amilyen szótlanul érkezett, olyan szótlanul távozik az edzésről, a gyerekek azonban rendíthetetlenül kiabálnak neki: Stefanos, Stefanos! Népszerű ő is, nah. Helyette egy biztonsági őr érkezik (szerintem megunta hallgatni a kántálást, mármint az őr, nem Stef) és hosszasan bizonygatja, hogy nem fog idejönni a jó görög, mert nem itt megy ki, hanem amott és a többi. Nem is tudom miért, de hiszek neki, talán csak túl meleg van és fél tíz óta itt strázsálunk, most meg már három is elmúlott, mindenesetre mi továbbállunk. Nagy hiba volt. Utóbb Böbe feltesz egy fotót a „Stefanos-os” csoportomba Stefről, amint aláírásokat osztogat: „ezek a drukkerek jókor voltak jó helyen” kísérőszöveggel. Azonnal felismerem a helyszínt, a mi helyszínünket: mégis kijött, naná. Pedig pont tíz éve is „becsaptak” már a biztonságiak, akkor még Andyvel kapcsolatban, jó lett volna a leckét megtanulni egy életre, mondom magamnak. Csak az olasz biztonsági őröknek ne higgyen az ember, a Foro Italico-n semmiképpen sem.
Így hát végre eljött az idő, hogy viszonylag borsos árú jegyünkkel elfoglaljuk helyünket a Campo Centrale-n (mondjuk úgy a Centerpályán). Djokovic – Karatsev mérkőzés van, simán nyer a világelső, de ezt egyáltalán nem bánjuk, ugyanis a nappal szemben ülünk, mindenféle védőeszközök ellenére is rákvörösre sülünk, jó, hogy napszúrást nem kapunk. Mi lesz így velünk holnap, amikor biztosan több meccs erejéig tanyázunk majd a Campo Centrale lelátóin?! Este olvassuk a Torna hivatalos oldalán, hogy rekordszámú néző volt jelen a mai napon, egészen pontosan 34.000 szív dobbant a Foro Italico-n.
Történt még egy számomra fontos dolog a mai napon, időrendben mindazok előtt, amiket már elmeséltem. Bár amióta jelen van a Tour-on Grigor Dimitrov (vagyis jó régóta, ő is 31 lett a héten), kedvelem a bolgár srácot, igazából három éve Barcelonában „barátkoztunk” igazán össze (lásd „Visszatérés a Paradicsomba, avagy teniszkalandok Barcelonából…” című írásomat), és azóta úgy vagyok vele, jó lenne egy közös fotó is. Bécsben nem sikerült, hiszen épp Steffel játszott, arra a meccsre érkeztünk meg, Grigor kikapott, így tovább is állt.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért fontos a közös fotó, de valahogy fontos, és én örülök annak, hogy sokakkal sikerült már lefényképezkedni (Nadal, Murray, Federer, Djokovic, Zverev, hogy csak néhányat említsek közülük). Grigor tehát 9.30-tól 10.00-ig üt be az aznapi meccsére a másik Arénában, vagyis a Grand Stand-en (ami a Foro Italico-nak hívott terület pontosan másik végén helyezkedik el attól, ahol a Campo Centrale van), épp akkor érünk oda, amikor az edzője jön. Azonnal kapcsolok, hogy hiszen akkor Grigor is itt van, persze a többiek meg nincsenek sehol, szelfizni (akkor még) nem akarok, így csalódottan veszem tudomásul, hogy bevonul mellettem az edzésre. Ahová senkit (értsd: minket nézőket) nem engednek be. Ebből aztán téves következtetést is vonok le másnapra, ami majdnem végzetes hibának bizonyul, de erről majd később. Ekkor úgy döntök, én most már nem tágítok, kibírom azt a fél órát fél lábon is, megvárom, amíg kijön. Ne feledjétek, itt még szó sincs túlélőtúráról, alighogy megérkeztünk első nap, mit nekünk fél óra ácsorgás. Tervem tökéletesen beválik, ott jön ki Grigor, ahol be is ment, és hát úgy adódik, hogy Őt rajtam/rajtunk kívül nem is várja senki. Itt az idő, most vagy soha. Megpróbál elbújni, de nem olyan fából faragtak engem, nem hagyom. Kedvesen megszólítom és megkérem, természetesen megáll, ám a törölközőt le nem venné a fejéről. Megvan a fotó, az arcomra van írva minden (mondjuk az övére is, hahaha), de nem számít, elvégre ő edzeni jött, egészen pontosan beütni a meccsre, nem pedig fotózkodni. A barátságunk Barcelona óta töretlen, én most már nem tágítok mellőled Grigor, törölköző ide vagy oda. Köszönöm a fényképet. Ekkor még nagyon drukkolunk is, hogy megnyerje a mai meccsét, hisz akkor lesz szerdán egy újabb Tsitsipas – Dimitrov, amiről úgy gondoljuk, nyilván a Centrale-n nézzük majd végig, persze azzal együtt, hogy Stef nyerjen, de lehet egy nagy meccs, mint Bécsben. Meg ahogy a Móricka elképzelte, de ne rohanjunk ennyire előre.
Grigor Dimitrovval Rómában
Még szintén kedden történt, Grigor után, Rafa előtt, hogy pár percig belepillantottunk a visszatérő Stan Wawrinka edzésébe. Kedveljük a svájcit, pláne az edzőjét. 🙂 Dani Vallverdu. Amikor utoljára láttam, éppen Barcelonában, még Grigor edzője volt, azelőtt pedig Andy Murray-hez tartozott. Úgyhogy nem is igen jártam még olyan Tornán, ahol ne találkoztam volna vele, volt úgy, hogy váltottunk is pár szót, nagyon bírom a srácot, igazából Őt akartam megnézni, nem is Stan-t. Hahahaha. De most többre nem volt lehetőség, mert már gyűlt a tömeg a Király edzésére, mi is arra vettük az irányt, a többit pedig már tudjátok. Illetve nem teljesen. Van egy másik srác is, akit érdemes figyelni. Ő nem edző, hanem játékos, fiatal és olasz. Tudom, vannak ilyenek többen, de ezúttal Lorenzo Musettiről beszélek. Sajnos ő is megsérült Madridban, így Rómában nem indult, de mindennap itt volt, néha még edzett is. Ezúttal autogramot osztani látjuk, csak a végére érkezünk, hiszen véletlenül botlunk az eseménybe, így nemhogy fotó nincs vele, de aláírás sincs tőle, viszont lefényképezem, jó lesz emlékbe. Forza Lorenzo!
Ilyen tartalmasan telt tehát az első napunk a Foro Italico-n, teljesen meg vagyunk elégedve, ugyanakkor nagyon várjuk a szerdát, hiszen végre mérkőzésen láthatjuk Rafát, Stefet és Zverevet is. Meglehetősen csalódottak vagyunk, amikor kijön a játékrend, ugyanis a szervezők a Grand Stand Arénába teszik a Tsitsipas – Dimitrov meccset (igen, Grigor nyert az első meccsén, mondjuk úgy szerényen, hogy szerencsét hoztam neki), ráadásul teljesen kiszámíthatatlan, hogy odaérhetünk-e rá, mivel Zverev és Nadal egymás után játszanak a Centrale-n a nappali programban, ahová a mi jegyünk szól. Stef meg akkortájt, talán valamivel később, ha gyorsak a fiúk, de a másik Stadionban, az egyetlen helyen, ahová a jegyünkkel nyilván nem mehetünk be. Hosszasan dilemmázunk (értsd órákon át), hogy vegyünk-e jegyet 105 euróért a Grand Stand-re, vállalva azt, hogy esetleg ablakon kidobott pénz lesz, mert Rafa nem végez, Stef meg gyorsan lerendezi Grigort. Végül a szívünk helyett az eszünkre hallgatunk, nem adunk ki negyvenezret a bizonytalanra, bár utólag, tudva, hogy mi történt, (talán) nem jól döntöttünk. De hát az élet ilyen, jó és rossz döntések sorozata.
2022. május 11-e, szerda.
Ez a legdurvább, legsűrűbb nap. Este olvassuk, hogy megdőlt a tegnapi rekord, ezúttal már 36.000! ember kíváncsi a játékosokra. Minden percben érezzük is, már reggeltől kezdve, hogy ennyien itt még soha nem voltak. Fél tíz előtt itt vagyunk, tudjuk, hogy Rafa már beüt a Campo Centrale-n, de a tegnapi Grigor edzésből levont következtetés miatt azt hisszük, ezt nem láthatjuk. Micsoda tévedésben vagyunk. Azonnal feltűnik, hogy be lehet menni, rohanunk is rendesen, hogy egész közelről lássuk Rafát a pályán. Teljesen el vagyunk varázsolva. Ezen a nagy pályán, ebben a gyönyörű Stadionban oda ülünk, ahová csak akarunk és itt van ő. EZ a Rafa. Minden rendben van, akárcsak tegnap, Rafa jól edz (beüt, hisz meccs lesz), jó kedve van, megköszöni a tapsot, kommunikál a drukkerekkel, a végén aláírást osztogat, fotózkodik. Persze, ha időben érünk, most lenne esélyünk, de a legjobb helyeken már mások ülnek. Nem bánjuk.
Zverev váltja a pályán, végre őt is látjuk, szívélyesen üdvözlik egymást Rafával, majd feltűnik mögötte még valaki. Az Apukája. Idősebb Alexander Zverev. Rafa óriási tisztelettel és szeretettel nézi az öreget, köztudott, hogy beteg, jó pár Torna óta nem is volt jelen a Tour-on, ami nyilván Zverev teljesítményét is negatívan befolyásolta. Hiszen Apa is csak egy van, hogy egy kicsit kiforgassam azt a bizonyos mondatot.
Megállapítjuk, hogy a fiatalabb Alexander Zverev nagyon jól néz ki. 🙂 Ezt most nem is részletezem tovább, beszéljenek a fotók helyettem.
Jó magam imádom ezeket a családi kötelékeket, tulajdonképpen az összes kedvenc játékosomnál ez van, hogy a teniszt a családból hozzák valamilyen formában: Rafa, Andy, Stef, Sascha. Ezt az edzést már nem nézhetjük végig, kiterelnek bennünket a Centerről, hiszen lassan be kell engedni a nézőket a meccsre. Persze mi is jövünk ide majd, de egy kicsit később. Először még Stefanos. Ő ugyanis tizenegykor edz az 5-ösön, továbbra is komoly, mint a vakbélgyulladás, hihetetlen fókuszban van. Ahogy tegnap, úgy ma is: csak állok és bámulom. Lehetetlen, hogy levegye az ember a szemét róla. Jelenség. Ezúttal egy órája van, ma már csak beüt, délután derby Grigor ellen.
Innen, amint Stef végez, úgy déli 12 körül, megyünk át a Centrale-ra, ahol kiszurkoljuk Sascha-nak a győzelmet Sebastian Baez ellen. Mellettünk az argentinnak drukkolnak hevesen, de ez minket nem érdekel. Végre jöhet Rafa Isner ellen. Rafa meccse onnan bentről egyszerű és egyértelmű. Az biztos, hogy 1 óra és 15 perc alatt végez. Részben sajnos, mert néztük volna még, de jó is, mert nem pazarol energiát, ráadásul délután kettő körül nekünk is igencsak melegünk van a tűző napon, így legalább nem halunk hősi halált, mehet tovább a túlélőtúránk.
El kell mondanom, hogy nagyon készültünk Rafa meccsére, de a fekete színű, Rafa 21-es pólónkat csak néhány fotó erejéig viseljük. Pontosabban Ildi és én vagyunk ilyen renitensek, Kata végig a pólóban feszít, kitartása a 40 fokban példaértékű.
A meccs után iparkodunk a Grand Stand irányába, Stef és Grigor már játszanak. Gyorsan eszünk valamit, plusz egy kis jégkrém, és aztán lecövekelünk a Grand Stand kijáratánál, hiszen Stef 6:3, 5:3-ra vezet, szervál a meccsért, mindjárt vége, jöhetnek kifelé. Hiszem én. Persze fogalmunk sincs mi történik bent, hogy játszik Stef, mit csinál Grigor, miközben idekint a tömeg egyre gyűlik, lassan a nagyságát félelmetesnek is mondanám. Mi pedig itt állunk a kellős közepén. Gondoltam, hogy Stefet nem egyedül fogom várni, mint Grigort tegnap, még csak azt se mondom, hogy meglep a tömeg nagysága, de jól nem esik, az biztos. Túlélőtúra, immár ki tudja hányadik fejezet, nade Stefért mindent, ugyebár. Amíg mi ácsorgunk, a nézőközönség őrjöng, ezt halljuk ugyanis rendesen, végül odajutunk, hogy Grigornak meccslabdája van. Kétszer is. Az infarktus kerülget. Nem eshet ki Stef a számára első fordulóban, még Grigor ellen sem, nemcsak azért, mert mi csütörtökön is látni szeretnénk, de amúgy sem. Ő a világranglista akkor még 5. helyezettje (most már éppen a 4. helyen áll), neki itt a Tornagyőzelem a cél. Ahhoz pedig a döntőig kell menetelni. Nem árulok zsákbamacskát, Stef végül felveszi a Gladiátor üzemmódot és valahogy megnyeri ezt a mérkőzést. Nagy kő esik le a szívemről. Boldogok és büszkék vagyunk. Persze sajnáljuk Grigort, de a helyzet az, hogy nem egy szintről beszélünk a két játékos esetén. Sokkal nagyobb karriert jósolok Stefnek, mint ami Grigor mögött van, és nagyon bízom benne, hogy nem tévedek. Szokás szerint a vesztes érkezik ki először, kioszt pár aláírást, lefotózom azért Őt is, de már Stefet várjuk nagyon.
Nyilván tisztában vagyunk vele, hogy ebben a tömegben már esélyünk sincs semmire, de mégis szuper érzés, amikor Stef egy centire vonul el mellettünk. Kata videóz, én fotózok, exkluzív felvételek. Ő halálosan nyugodt, ez érződik és látszik is rajta, talán még erre is trenírozzák. Este látunk egy drón-felvételt az egészről, ott érződik csak igazán, hogy mi is van körülötte. (Ha azt hittétek, ennyivel „megúsztuk”, hogy „szerepeltünk a tévében”, nem úgy van az kérem).
Rohanunk a tömeggel utána, egészen pontosan sodor a tömeg Vele, de nem bánjuk. Minél közelebb ugyanis a bejárat, ahol a testőrök lekísérik őt, annál kevesebb az ember. És egyszer csak Stef már nincs sehol, csak egyetlen hölgy álldogál a lépcső tetején, és hatalmas mosollyal mutatja a barátnőjének a szelfit, amit Steffel készített. Látom a saját szememmel. Lehet, hogy nem illik belenézni mások telefonjába, de nem bírtam megállni, hogy oda ne nézzek. Ez ugyanis egy fontos pillanat. Megmutatja azt, hogy mindig, minden körülmények között lehet esélyed. Egészen pontosan: lehet szerencséd. Vagy az ugyanaz?
Nincs még késő, délután hat körül jár az idő, de azért már kissé fáradtak vagyunk. Indulnánk a taxihoz. Szerencsére üzenet jön Leventétől, hogy Juventus – Inter meccs lesz a Stadio Olimpico-ban (magyarul a szomszédban), ergo minden le van zárva, tele a környék a drukkerekkel. Így legalább nem lepődünk meg azon, hogy hatalmas tömeg „vár bennünket” kint is, lengetik a zászlókat, skandálják a rigmusokat. Tényleg minden le van zárva, itt nem járnak most a buszok sem, és taxi sincs. Egy rendőrnőtől próbálok segítséget kérni, először angolul, halál nyugalommal olaszul válaszol és hosszan magyaráz… Nagy szerencséje van, hogy megértem, amit mond. Viccelek, nekünk van nagy szerencsénk, hogy nagyjából értem az olaszt, mert így legalább megtudom a részleteket. Lényeg a lényeg, jóval arrébb sétálunk és megkérek egy srácot egy pizzériában (angolul), hogy hívjon nekünk taxit, mert itt nem jár semmi, mi meg azt se tudjuk hol vagyunk, mi a taxi száma és hogy is mondjam olaszul, hahaha. Negyedórával később már otthon vagyunk. És nekem máris a következő napon, a csütörtöki taktikán jár az eszem. Hogyan fogom végre azt a közös fotót elkészíteni Steffel. Nem tudom, hogy miért a stratégiában hiszek, mikor a szerencse a legnagyobb rendező, ugyebár.
Késő este tudjuk meg, hogy Rafa nagyon elégedetlen volt a meccsen nyújtott teljesítményével, így a mérkőzése után azonnal edzeni ment, mégpedig a 2-es Pályára. Nyilván az eset váratlan, a többi pályán meccsek, edzések vannak, itt volt hely. Sose edz itt az elit amúgy, és nem azért mert nem jó helyen van. Gyönyörű helyen van és rengeteg néző fér oda. Védeni a játékosokat, azokat, akiket amúgy szétszed a nép, azonban itt szinte lehetetlen. De Rafael Nadalnak fontosabb az edzés, mint az ilyen nüanszok (ettől lett az, aki, a világ legeredményesebb és legkedveltebb játékosa, tudjátok: 21 Grand Slam Trófea stb. és a leges legtöbb követő az összes közösségi médiafelületen). Erről csak azért írok, hogy érzékeltessem: ha a helyszínen tudunk róla, megint bajban lettünk volna, hogy akkor most mit is csináljunk: nézzük Rafa edzését vagy Stefet várjuk, hátha stb. Itt mindig dönteni kell, priorizálni, mert rengeteg a látnivaló, az élmény, a meccs, az edzés, de a helyszín nagy, az idő kevés, szóval sokadszor is leírom: túlélőtúra üzemmód, csak ez működik.
2022. május 12-e, csütörtök.
Stef ezúttal a 7-es Pályán fog edzeni és ismét a Grand Stand-en fog játszani. Eléggé igazságtalannak érzem vele szemben, hogy még mindig nem játszott a Campo Centrale-n. Ahol majd a döntőt kell játszani, ugyebár. Ezen a napon „csak” sétáló jegyünk van, a Stadionok nem játszanak igazából. A Grand Stand-re viszont már egy vagyonba kerül a jegy (150 euró alatt nem lehet venni), úgy döntünk, hogy a Tsitsipas – Khachanov meccsre nem áldozunk ennyit, egyébként is sima Stef győzelemre számítunk. Hm. Jöhet a korai edzés, Stefet tíz órára írták ki, ahogy már említettem, a 7-es Pályára. Szerencsére (!) pont előző nap megfigyeltük ezt a pályát, mik itt a lehetőségek. Bizony elég szűkösek. Nagyon kevés hely van ugyanis, ahonnan az edzést nézőként figyelni lehet. Tervem legfontosabb pontja: legalább 45 perccel a kezdés előtt elfoglalni az itt lévő legjobb helyet. Állni kell, naná. De ez pipa. Mire Stef (úgy görögösen) késve megérkezik, mellettünk és mögöttünk is elég nagy a tömeg. Ez a pálya tán még az 5-ösnél is jobban védve van, ráadásul mélyen helyezkedik el, így arra sincs esély, hogy legalább egy aláírást kérjen az ember lánya. Közös fotó végképp kizárva (fizikai képtelenség), mi magasan, ő mélyen. De az edzést premier plánban nézni, az viszont királyság. Később kapunk egy üzenetet, hogy Stef edzését élőben stream-elték a Facebook-on (pontosabban 15 percet belőle), naná, hogy látszunk. Utólag természetesen már többször is megnéztem azóta, nem nehéz kitalálni ki bámul a legjobban. 🙂 Bár tegnap is nagyon közel voltam hozzá, amikor elhagyta a Grand Stand-et Stef, mivel az edzés egy órás volt, ez a fénypont. Eddig mindenképpen. Stef egyetlen alkalommal sem néz fel a közönségre, és egyetlen alkalommal nem mosolyog. Valami hihetetlen burokban és fókuszban van a srác, Apo ismét elég sokat magyaráz neki, de ő szinte végig hallgat és teszi a dolgát. Bár olyan Aurája nincs senkinek, mint Rafael Nadalnak, azért Stefanos-é se semmi. Tudod miért különleges, miért emelkedik ki a többiek közül, mert szó szerint látod és érzed. Amennyivel később érkezett, annyival tovább edz (piros pont), és talán mintha egyszer felénk is intene, mégiscsak megköszönve azt, hogy ott vagyunk. Mi konkrétan két órán át, de nem kérdés, hogy minden (másod)perce megérte.
Ezután megpróbálunk némi lélegzetvételhez jutni, enni, inni, vásárolni. Rafa edzése majd háromkor kezdődik, viszont közben Stefnek lesz még a meccse, meglátjuk, hogy alakul. Nem is mi lennénk Katával, ha éppen nem egy pohár jégkrémet szorongatnánk a kezünkben, de pont mind a ketten, amikor a meccsére indul a Grand Stand Arénába, Khachanov ellen. Természetesen a mérkőzés előtt eszembe se jutna megzavarni azzal, hogy „tessék most már velem is fotózkodni”, nincs is ilyen szándékom, ám egy újabb közeli fotó Róla végül is jól lenne, nem? De a Sors ennél többet ad. Ezúttal is többed magammal állok ott, nem emlékszem pontosan hányan vagyunk,ki mit csinál, hirtelen a pillanat törtrésze alatt jut eszembe, hogy talán sok szerencsét kívánhatnék neki a meccsre. Ösztönösen jön tehát a „Good luck, Stef”, pontosan abban a pillanatban, amikor elhalad mellettem, nagyon is jól hallja. Végre valahára halványan, kedvesen elmosolyodik, és a szemével, a szempillantásával megköszöni. Ez egy olyan momentum, amit sosem fogok elfelejteni, akárhányszor becsukom a szememet, látom magam előtt. Stefanos elvonul, nincs mit tenni, várakozunk. Sajnos elmegy az első szett. Van egy kivetítő, ahol látjuk az eredményeket, néha egy-egy labdamenetet az éppen zajló mérkőzésekből. Aggódni kezdek: soha nem bocsátom meg magamnak, ha nem hozok neki szerencsét. Soha nem lesz többet „Good luck, Stef”, az biztos. 🙂 Ő azonban a világ egyik legjobb teniszezője, nem hagy cserben, győztesen távozik a Stadionból. Ezúttal azonban nem ott várjuk, ahol tegnap. Pedig! Ma sokkal kevesebben ácsorognak ott, mint előző nap. Végül is nem Grigor az ellenfél, nem is olyan szoros a meccs, érthető. De ha az ember a tapasztalataira, én konkrétan a tegnapiakra építve, kidolgoz egy stratégiát, abból már nemigen enged. Ezúttal ott várjuk, ahol annak az egyetlen nőnek tegnap sikerült. Ámde. Az idő halad előre, fél három elmúlt, lassan gyülekezik a nép a Király edzésére. A lejárat persze az 5-ös pálya (itt edz majd Rafa) mellett lévő 6-os pálya (innen lehet nézni csak Rafa edzését) sarkán van. Nem húzom az időt, a stratégia nem válik be, mert ma összevissza jön-megy itt mindenki (nem pont Stefet várják), így Stefanos méltóságteljesen vonul el mellettem/mellettünk, az arcán még mindig hihetetlen koncentráció tükröződik, testőrök és lézengők körülötte, summa summarum: nincs szerencsém. Meg se tudom kérni semmire. De egyáltalán nem vagyok csalódott, sőt nagyon is boldog vagyok, hogy megint ilyen közelről láthatom. A barcelonai beszámolómban még csak félistennek neveztem, most már jár neki az „igazi görög isten”, „the Greek God” – ahogy sokan hívják is – kifejezés.
Stef a Khachanov elleni meccs után…
Nincs idő tovább álmélkodni Stef 193 centiméter magas termetén, lobogó hosszú haján és a többi, uzsgyi Rafa edzésére, háromkor kezd ugyanis. Amíg várunk rá, persze Stefet lesem, mert ahol én állok, onnan be lehet kukucskálni oda, ahol a játékosok vannak. Apo osztja Stefet rendesen, de legalábbis hosszan és hevesen magyaráz neki. Gondolom, hogy mit miért kellett volna máshogyan csinálni a meccsen. Stef csak ül és hallgatja. Az Apjához képest tényleg nagyon keveset beszél. 🙂 Nagyon jó fotókat készítek erről, és egyszer csak megérkezik Rafael Nadal. Mondhatnám, hogy belekúszik a képbe. Ő persze nem késik. Sőt, ismét 10 perccel előbb érkezik, hogy a végén 10 perccel később távozzon. Edzése az előző kettőhöz (kedd-szerda) képest nem igazán intenzív, kicsit kedvetlennek látom Rafát, de ez inkább csak egy érzés, semmi konkrétum.
Az edzés után odajön a kerítéshez, kioszt pár aláírást, mosolyog, én csak fényképezem, hiszen a mi „Nagy Találkozásunk” megvolt 2013-ban, életem talán legnagyobb élménye, a teniszben mindenképp, szóval így is nagyon boldog vagyok, hogy immár sokadszor láthatom élőben. Az esti meccsét a szálláson nézzük, és szomorúan látjuk, mi történik. Lehet, hogy délután nem is volt még semmi baja, ki tudja, de én azonnal azt mondom: ugye megéreztem. Shapovalov győzi le, a gyakorlatilag a meccs második felében már sántító, láthatóan fájdalmakkal küszködő Rafát. Talán jobb is így, hogy ezt nem a helyszínen néztük meg.
Pénteken az egész napot a városban töltjük, 15 kilométert gyalogolunk, mert miért ne, így az eredményeket csak interneten követjük. Boldog vagyok, hogy Stef legyőzi a hazai kedvencet, Sinner-t. Stef elődöntőjét szombaton már úton hazafelé, egy tableten követem, a Torna utolsó két meccsét pedig a kedvenc karosszékemből nézem. Stefanos gyönyörű elődöntőt játszik Sascha ellen, így visszavág az egy héttel korábbi madridi vereségért, azonban a döntőben szinte teljesen erőtlen a világelső Djokovic ellen, aki így megszerzi hatodik római trófeáját. Másnap érdekes fotókra bukkanok a Facebook-on. Ezeken nem látni mást, minthogy Stef a kudarcos döntő után azonnal edzeni ment a Pietrangeli pályára. Bravó Stefanos, ez a helyes hozzáállás.
Rafa úgy hírlik jobban van, így elutazik Párizsba, és megpróbálja megszerezni a 14. Roland Garros címét, egyben a 22.! Grand Slam trófeáját. A jelenlegi helyzetben úgy gondolom négy esélyese van a Francia Nyílt Teniszbajnokságnak, név szerint: Rafael Nadal, Novak Djokovic, Stefanos Tsitsipas és Carlos Alcaraz. Ha egy kicsit jobb lenne a feje, idesorolnám Alexander Zverevet is, mert a tenisze megvan hozzá.
Így teltek hát napjaink Rómában, a Foro Italico-n, fantasztikus élményekkel, őrült melegben, őrült tömegben, imádott játékosainkra várva, de értük bármit kibírunk, bármilyen túlélőtúrán részt veszünk, hiszen mi már tudjuk Csepelyi Adrienntől, hogy “Piszok nehéz dolog az egyensúly. Józan észt keresni ott, ahol az őrület az úr...”
Amikor 2020 márciusában “beköszöntött” az “új életünk”, amiről persze akkor még nem sejtettük, hogy ez lesz az “új életünk”, szóval miután a koronavírus miatt pandémia, azaz világjárvány alakult ki, viszonylag hamar álltak le a teniszversenyek. Hónapokig semmi, majd a nézők teljes kizárásával rendeztek például US Open-t és Roland Garros-t, akkor nemigen gondolhattam arra, hogy a viszonylagos közeljövőben újra élőben szurkolhatok majd a kedvenceimnek. Legalábbis néhánynak közülük. 2021-re valamelyest normalizálódott a helyzet, de a “buborék”, a “maszk”, az “oltás”, a “green pass” megkerülhetetlen szavakká váltak, és nem mondanám, hogy vágyakozva, netán irigykedve néztem szurkolótársaimat, akik immár odamerészkedtek egy-egy tornára. Vágyakozni inkább a “régi életünk” után vágyakoztam. Azután, ahogy akkor volt. Ahogy a pandémia előtt volt. Például a 2019-es barcelonai teniszkalandjaink után. Sokan tudjátok, hogy azt a bizonyos barcelonai kirándulást számomra öt “üres” esztendő előzte meg (bővebben itt olvashattok erről: https://anetteblog.wordpress.com/2019/05/05/visszateres-a-paradicsomba-avagy-teniszkalandok-barcelonabol/). De Barcelonában végre újra megtapasztalhattam, mekkora élményt ad a helyszínen drukkolni alegjobbaknak. Ki gondolta volna akkor, hogy ezúttal is (részben) megálljt parancsol az élet. Barcelona szuper volt, bár maradt némi hiányérzetem. Ennek a hiányérzetnek a megértéséhez viszont többszörösen is 2014-ig kell visszamenni. Először is Andy Murray miatt, akit utoljára 2014-ben Párizsban, a Bercy-ben láttam élőben játszani. A 2019-es év gyakorlatilag arról szólt egy jó darabig, hogy Andy kénytelen visszavonulni, ám vannak még csodák. Andy ugyanis újra játszik, hol így, hol úgy, de játszik. Nem bírja abbahagyni, pedig négy pici gyerek várja otthon. Volt tehát remény, hogy esetleg egyszer, legalább még egyszer újra láthatom majd. Barcelona szuper volt, hiszen láttuk Rafát, Stefanost, Grigort és a többieket. Rafát látni élőben a legnagyobb élmény, azt kellene mondanom, hogy elmesélhetetlen, de azért én időről időre megpróbálkoztam vele az elmúlt bő tíz esztendőben. Remélem, hogy egy kicsit talán sikerült. És akkor ott volt még Barcelonában Stefanos Tsitsipas, akit életemben akkor láttam élőben először és már akkor biztos voltam benne, hogy nem utoljára. A mai napig nevethetnékem támad, ha eszembe jut a pillanat, amikor megláttam, és az azt követő percek eksztázisa. Volt ebben valami hihetetlenül reményt keltő, hogy Rafa és Andy után is lehet valaki, aki miatt érdemes… Mindannyian drukkoltok, szurkolók vagytok, pontosan tudjátok milyen érzés az, ha valaki mellé ezerszázalékosan tudsz odaállni. Mert van az a “helyzet”, hogy jó a srác, tetszik a tenisze, kedvelem a játékát, és van a “kegyelmi állapot”, hogy Rafael Nadal/Andy Murray/Roger Federer/Novak Djokovic szurkolója/rajongója vagyok. Ki kié. De az teljesen más. És ők már félig nincsenek itt, de tenisz meg lesz még sokáig, szóval jó, hogy van ez a “Next Gen (Következő Generáció) mozgalom”. Tele egyébként valóban tehetséges játékosokkal, de persze az is látszik egészen fényesen, hogy újabb “Nagy Négyesre” esély sincs… Szóval az eredeti úgynevezett Next Gen-ből kétségkívül elsők között emelkedett ki Alexander Zverev és Stefanos Tsitsipas. Stef pályafutását 2016 óta követem, Zverevét, ahogy sokan mások is így vannak ezzel, 2014 óta. Íme tehát még valami, amiért 2014-be kell visszaugrani. Nyár, Hamburg, tenisz, persze, hogy nézzük, ahelyett, hogy nyaralnánk. A Tornán feltűnik egy kisfiú, alig 16 éves, ám elképesztően játszik. Pontosan látszott azon a Tornán, abban a pillanatban, hogy mi/ki lesz/lehet belőle. A játéka, a hozzáállása, a kinézete stb., mind mind arra predesztinálta, hogy már akkor ezt írjam róla: “star in the makin’”, azaz csillag születőben. Bár ebből a generációból nekem egyértelműen Stefanos a legnagyobb kedvencem (sok jó okom van erre), Zverev pályafutása is érdekel. Anno Barcelonába azzal a reménnyel utaztam, hogy nemcsak Rafát és Stefanost, de őt is látom játszani, mert utolsó pillanatban ugyan, de végül nevezett a Tornára. Sajnos mire odaértünk (kedd), ki is esett… Így nem maradt más, mint egy közös fotó a plakátjával és egy halvány ígéret magamnak: “talán legközelebb”.
Vajon mikor lesz ez a legközelebb? Vajon mikor lesz ez a küldetés teljesítve?
Barcelonában 2019-ben, “Zverevvel”
Kérdezhetnénk ezt, különösen a már említett világjárvány árnyékában. Vajon mikor utazhatunk egyáltalán biztonságban bárhová. Nem ám teniszversenyre… A tervek, Mallorca és az Akadémia, Monte-Carlo Rolex Masters, vagy éppen Róma és a Foro Italico újra, mind romba dőltek. Elkezdtünk tervek nélkül élni. És netán álmok nélkül is? Azt bizonyosan nem. Rómáról álmodoztam, hogy ötödször is eljutok oda (a Tornán “csak” kétszer voltam), na és persze a teniszversenyekről, azoknak a semmihez sem fogható izgalmáról: kiket látunk játszani, edzeni, ki az, akivel talán még egy közös fotó is összejön. Akinek volt már ebben része, tudja miről beszélek, akinek még nem volt, azt kívánom: legyen. Szóval tervek nélkül élünk, de nem álmok nélkül. Megtanultunk spontán döntéseket hozni. Én mindenképpen. Átvitt értelemben “időjárási ablakot” figyelni, mint az általam oly nagyon tisztelt és csodált hegymászók, azokon a végtelenül magas hegyeken: mikor lehet indulni és végrehajtani a csúcstámadást. Pár nap, pár hét. Ennyid van. És egy nagy adag szerencse. Meg persze a Jóisten kegyelme. Így jutottam el végül idén nyáron Rómába, mindenféle előzetes terv nélkül, és hihetetlenül jó érzés volt. Megcsináltuk. Ez adott később bátorságot ahhoz, hogy egyszer csak egy teniszversenyen találjam magam, újra. A versenyek idén már alapvetően nézők előtt zajlottak, mindenféle szabályok betartása mellett persze. Szóval, ha valaki akart menni, éppen mehetett, ha vállalta a “macerát”. Mindenesetre jó hírnek számított, hogy bizonyos tornákat mindenképpen megrendeznek, hiszen az Olimpia miatt eleve bonyolultabb volt a tenisznaptár. Tokiót leszámítva Ázsia kiesett a vérkeringésből, viszont Indian Wells beugrott Shanghai helyett októberben (ha már tavasszal esélyük sem volt), és Bécs is kitartott. Na végre, eljutottunk idáig: Bécs! Remélem még velem vagytok, hahaha. Bécs egyébként az egyik olyan helyszín, amely 2020-ban sem hátrált meg, és nézők nélkül ugyan, de lebonyolították a versenyt. Idén pedig már várták a nézőket is. Azzal, hogy Bázel, a párhuzamosan tartott torna, sem tavaly, sem idén nem került megrendezésre, nagy esély volt arra, hogy szuper mezőny érkezik az osztrák fővárosba. Sorban jelentették be a nagyobbnál nagyobb neveket, bár teszem hozzá, Bécsben mindig is kiváló mezőny indult. És ami igazán vonzóvá teheti számunkra, magyarok számára, hogy közel van. Budapestről vonattal alig 2 és fél óra. Azt már lehetett egy ideje tudni, hogy Stefanos és Sascha indulnak a Tornán, amikor jött a bombahír: Andy Murray szabad-kártyát kapott, vagyis 2014 és 2016 után ismét megtiszteli jelenlétével az eseményt. Ez volt az a pont számomra, amikor kinyílt az a bizonyos “időjárási ablak”. Ekkor Katával, nagyon kedves teniszes ismerősömmel “egymásra néztünk” és egyszerre mondtuk: indulunk! Így kezdődött a mi bécsi kalandunk, mert pár órával később már kezünkben voltak három napra (kedd, szerda, csütörtök) a jegyek. A többi dolog minimális szervezést igényelt, azt is órák alatt oldottuk meg. Mint utólag kiderült, Katának sikerült a legjobb helyen lévő szuper kis hotelben szobát foglalnia. Konkrétan közvetlenül a Stadion mellett laktunk. Aki jár versenyre, pontosan tudja, hogy az idő nagyon fontos tényező. Minden másra a lehető legkevesebb időt kell fordítani, hogy minél több teniszt láthassunk. Ez nekünk most kiválóan sikerült. De mielőtt elmesélem milyen is volt a bécsi torna élőben, térjünk vissza egyetlen pillanatra Andy Murray-hez. A Torna kezdetét megelőző pénteken ugyanis kijött a Sorsolás, és hát mit ad ég, Andy 1. fordulós ellenfele a torinói világbajnokságra igyekvő lengyel Hurkacz, a Torna egyébként 5. kiemeltje. Csak még egyszer hadd hozzam elő: olyan erős mezőny gyűlt össze Bécsben, hogy a világranglista első tíz helyezettjéből hat elindult a Tornán. Ráadásul az is kiderült, hogy ezt a meccset már hétfőn le is játsszák. Nem tagadom, nagyon bánatos lettem. Hiába tudom, hogy Andynek még mindig van esélye szinte bárki ellen (majdnem elkapta Stefanost is a US Open 1. fordulójában), azért én is a realitások talaján állok. Kész tényként kezeltem, hogy Andy kiesett, pedig még csak szombat volt. De én annyira akartam Andyt látni, hogy azt már tényleg nem tudom szavakba önteni. Hétfőn este még a tévé előtt úgy drukkoltam neki, mintha ez lenne a karrierje legfontosabb mérkőzése, mert a szívemben az is volt: minden idők legfontosabb mérkőzése. Egy őrület volt az egész, aki látta, tudja. Andy végül 2 óra 40 perc alatt 6:4, 6:7, 6:3-ra NYERT! “Repültem” Bécsbe, olyan boldog voltam: hogy ott lesz még, hogy játszik még, hogy láthatom. Ez tényleg olyan, hogy azon a bizonyos bakancslistán egy (újabb) pipa. Szóval Bécs. Gyönyörű idő volt, ezt csak mellesleg jegyzem meg, szállásunk 200 méterre a Stadiontól, indulhat a buli. Már a keddi első mérkőzésen, a Ruud – Harris meccsen ott ültünk a lelátón, hogy utána láthassuk a nap fő attrakcióját, vagyis a Dimitrov – Tsitsipas összecsapást. Ez egyike azon párosításoknak, ahol az egyik szemed sír, a másik nevet. Örülsz, hogy két ilyen fantasztikus játékos meccsét nézheted, de szomorú vagy, mert egyikük búcsúzni fog. Bár Grigor nagyon jó formában érkezett a Tornára, ráadásul Barcelonában “össze is barátkoztunk”, nyilván drukkolni Stefnek drukkoltam azzal, hogy tényleg sajnáltam Grigort, hiszen őt így nem volt esélyünk újralátni. Parádés meccs volt, nagyon magas színvonal, de egyértelmű görög győzelem. Szóval Stefanos. A görög isten. A görög istenünk. Úgy esett, hogy nemcsak Kata és én rajongunk ennyire Stefanosért, de Márti is. Ő a férjével érkezett a Tornára, és ha némi nehézségek árán is, de végül sikerült személyesen találkoznunk a Stadionban. Nem sok szebb dolog van ennél a világon, hogy a sport, egy-egy játékos hidakat épít az emberek között. Enélkül sosem ismerjük meg egymást, sosem találkozunk. Ugyanazt a csillogást látni mások szemében, mint amit a magadéba képzelsz, ha teniszről, Stefanosról, Andyről, Rafáról stb. van szó, megfizethetetlen ajándék.
A Wiener Stadthalle-ban ezúttal csak egyetlen pálya volt nyilvános, ahol a mérkőzéseket játszották. Nyilván a “pincében” voltak edzőpályák, oda azonban idén a covid miatt földi halandó nem tehette be a lábát. Ez annyiból volt rossz hír, hogy edzéseket nézni, aláírást, fotót kérni a játékosoktól lehetetlen. Van viszont egy másik pálya, ahol nemcsak edzenek, de mérkőzéseket is játszanak, a kvázi 2-es számú Pálya. Apró pici probléma, hogy 20-25 perc metró útra esik a Stadthalle-tól. Hát ez van, metrózni kell, na. Ha megéri. Úgy értem nem mulasztasz vele fontos meccset a Centeren és mégis nagy/jó játékosokat látsz/láthatsz. Nekünk kétszer nagyon megérte, egyszer viszont akkor sem mentünk, ha tudtuk, lenne kiért menni. Nézzük szép sorjában. Szerencsére a metrómegálló is a Stadion mellett található, vagyis az idő tényező még így is nekünk dolgozik. Felpattantunk, átszálltunk, leszálltunk, kiléptünk és pár méternyi sétára ott is a Jégpálya és mellette a teniszpálya. Megkérdeztem egy szervezőt, finoman persze, hogy ezt most mégis miért találták ki? (Máskor ugyanis ez a pálya is a Stadionban volt). A válasz részben érthető: egyrészt a covid miatt, hogy kevesebb ember legyen egy helyen (mellékesen jegyzem meg, a Stadionban minden egyes áldott nap telt ház volt), másrészt: itt két óránként mindössze 10 euró a jegy, így aki nem engedheti meg magának az 50-100-200 stb. eurós jegyeket, az is láthatja a játékosokat. Ez utóbbi valóban nemes kezdeményezés, kár, hogy alig éltek vele az emberek. Amikor mi ott voltunk az edzéseken, páran voltak rajtunk kívül, de a közvetítésekben is látszott: mindig sok az üres hely. Mindenesetre mi szemfülesek voltunk és jól jártunk ezzel a dologgal. A nagyok közül ezen a pályán edzése csak Zverevnek volt, természetesen ott a helyünk. Párosban is indult ugyanis a visszavonuló Jürgen Melzer oldalán és szerdán délelőtt 11-re ide írták ki az edzésüket. Igaz, hogy előtte este már láttam őt a Krajinovic elleni meccsén, így az élmény nem volt teljesen újszerű. Szigorúan szubjektív vélemény következik: a tenisze kiváló, de közel sincs olyan karizmája, mint Stefanosnak. Ebből a szempontból Bécsben elmaradt az eksztázis, Sascha besétált a pályára, kicsit olyan érzés volt, mintha a szomszéd srác jelent volna meg. Mármint persze a szomszédomban pont nem laknak ilyen helyes srácok, de akár lakhatnának is. Bezzeg a görög istenek, nos ők biztosan nem a szomszédodból jönnek. 🙂 Egy szó mint száz, nem kellett a földre visszaereszkednem, mint Barcelonában, amikor Stefanosszal “találkoztam”. Annyira azért nem voltam bátor, hogy Sascha-t mondjuk az edzés előtt megszólítsam (értsd: megzavarjam), de egyértelműen látszott, hogy itt már nem ment meg bennünket semmi a közös fotótól. Alig voltak ugyanis páran, pedig Fabio Fognini is edzett, ráadásul jó előre kifigyeltük és kitaláltuk, hogy pontosan hol is várjuk majd Zverevet az edzés után. Tulajdonképpen meg se kellett szólítani, magától is oda jött, ahol rajtunk kívül összesen még két kisgyerek várakozott. 🙂 Nagyon kedves volt, aláírást is adott, majd elkészült a fotó. Ezután elindult, így Katával “kénytelenek voltunk” utána szólni, hogy még egy fotó vár rá. Természetesen visszajött, így Kata is egy közös fotóval gazdagabban hagyta el a helyszínt. Mindent összevetve, természetesen nagy élmény volt ilyen közelről látni élőben a világranglista jelenlegi 3. helyezettjét, az idei évolimpiai bajnokát, egyben a Torna későbbi győztesét.Vagyis: küldetés teljesítve.
Sascha-val 2021-ben, Bécsben
A szerdai folytatás nem akármi volt. Következett a számomra fő mérkőzés, vagyis a Murray – Alcaraz összecsapás. Sajnos a játékrend miatt egyértelmű volt, hogy a kinti pályán zajló páros meccsek közül a nagyon jónak ígérkező Tsitsipas/Lopez – Cabal/Farah meccset nem tudjuk megnézni, fizikailag lehetetlen megoldani. Bezzeg, ha ez a pálya ezúttal is a Stadionban lett volna… Így az is világossá vált, le kell mondanunk arról, hogy végre megszólíthassuk Stefet és egy közös fotót készítsünk vele. Minden mégsem sikerülhet… Beletörődtünk és izgalommal vártuk Andy meccsét. Ott ültem a lelátón, de igazság szerint már egész áldott nap erre a mérkőzésre gondoltam, Zverev ide, Zverev oda (láthatjátok a brit zászlós sálat is a nyakamban), és nagyon vártam, hogy Andy végre megérkezzen. És amikor megérkezett, a Stadion szó szerint felrobbant. Mindannyian tudjuk, hogy nem volt ez mindig így, talán ő maga is tett azért, hogy ne legyen így, de ha valamiért megéri, hogy még mindig játszik, az ez: végre megkapja a neki járó elismerést és a szeretetet.Elmondani nem lehet, milyen felemelő érzés volt ott a helyszínen átélni, hogy végig, szó szerint az első pillanattól az utolsóig tombolt a “nép”, és neki drukkoltak. Végig. Mindenki. Egy egész stadion. Megbabonázva ültem ott és iszonyúan hálás voltam a Sorsnak azért, hogy részem lehetett benne. Mert más ezt a tévében nézni (az is nagyszerű), de teljesen más a részesének lenni. Elmondhatatlan élmény. Egy egész stadionnyi ember, egy egész meccsen át Andy Murray-t támogatja. Ellenfelünk Alcaraz, egy 18 éves spanyol, a csodatini. Nagyon jó a srác már most, minden szakértő szerint a legjobb játékos lehet, szóval örülök, hogy már a pályafutása kezdetén is láthatom a jövő nagy játékosát (ő már a next “next gen”, vagyis a következő “következő generáció”), bár ezúttal azt mondom: sajnos nyert is. Igaz, az eredmény nem ezt mutatja (6:3, 6:3), de oltári nagy meccs volt. És nem Alcaraz miatt. Mintha a régi Andyt látnám, azt a legjobb Andyt, akit volt szerencsém 2011 és 2014 között oly sokszor élőben megcsodálni. Mintha nem telt volna el hét év az utolsó “meccsünk” óta, mintha nem telt volna el öt év a legjobb Andy óta, mintha soha nem is tűnt volna úgy, hogy ennek itt most vége, mintha nem is egy fém csípővel (metal hip, legyen is az akármi) játszana. És ott, azokban a percekben, azokban az órákban, azon a vesztes meccsen Bécsben végre végérvényesen megértettem, hogy miért csinálja. Felfogtam és megértettem, hogy akinek ilyen tenisze van, és aki immár ezen a rendkívül nehezített úton még mindig ilyen szinten képes játszani, az nem hagyhatja abba. Annak ezt nem szabad abbahagyni. És belül ezt pontosan érzi és tudja ő is. Ezért csinálja. Mert bár az eredmények legtöbbször nem igazolják ezt, de ő még mindig a világ legjobb tíz játékosa közé tartozik. Jobban csodállak Andy, mint bármikor a legnagyobb sikereid idején, hisz szeretni mindig szerettelek, de a szeretet kevés volt a megértéshez, az elfogadáshoz. A bizonyosság és a csodálat immáron elég.
Ahogy mondani szokták, ezt a szerdát kimaxoltuk, jöhet levezetésnek a csütörtöki nap, Steffel, Sascha-val és Félix-szel. Reggel ismét irány az edzőpálya. Kimegyünk mindenképp, mert egy vérbeli tenisz-drukkernek erre is szüksége van. Egy edzés olyan, mint amikor bekukkanthatsz a kulisszák mögé. Intim. Bensőséges. Elmondhatom, hogy jó pár tornán jártam már és nagyon sok mérkőzést láttam élőben, ám a legszebb emlékeim nagy része az edzésekről származik. Csütörtökön Félix Auger-Aliassime és Cameron Norrie edz az ismertebbek közül. Félix miatt mentünk elsősorban, a taktikát, hogy hol és mikor kell várni, már tudjuk, nem is csalatkozunk. Igazából mi ketten várjuk őt, már gyerekek sincsenek. 🙂 Aláírás, fotó, csak a szokásos. Őt még arra is megkérem, hogy névre szóló dedikálást adjon, ha már…
Ezután minden értelemben feltöltjük az energiatartalékainkat, hisz a Stadionban Zverev – De Minaur és Tsitsipas – Tiafoe meccsek várnak ránk. Ám úgy tűnik, nemcsak mi készülünk… Saschát immár harmadszor látjuk a héten, változatlanul bombaformában, De Minaur egy darabig csak pislog. Egy szűk szurkolótábor, pár komoly orgánummal rendelkező fiatalember, őrült szurkolásba kezd az ausztrál oldalán. Szinte zavaró. De Minaur összekapja magát, de manapság semmi nem elég a német ellen. Végre jön Stefanos, a Dimitrov meccs után nehéz elképzelni, hogy itt bármi “baj” történjen. Szárnyal is rendesen. Kicsit aggódok, hogy Márti, aki végre először látja élőben legnagyobb kedvencét, Stefanos Tsitsipast, alig drukkolhat neki, mert 45 perc alatt véget ér a meccs. Innen indultunk. Az amerikai semmi jelét nem adta annak, hogy itt ma nagy dologra készül. Szerintem alapvetően nem is készült. Ám az “ausztrál szurkoló sereg”, vagyis az a kb három fiatal, talán kissé kapatos srác immár “amerikaiba” vált. Bizonyos, hogy kettős céllal érkeztek a Stadionba: “kiejteni” Zverevet és Tsitsipast, már ha lehet és bezsebelni némi pénzt egy fogadáson, már ha lehet. Jó buli lesz, gondolták és nyilván fogadtak is ellenük. Ez a típusú “szurkoló” sosem volt a kedvencem és nem is lesz. Szóval drukkolnak az amerikainak, de kegyetlenül, ordítanak minden labdamenet előtt, után, néha alatta is. Jelenlétük a Stadionban már már kellemetlen. Őszintén mondom, nem azért, mert pont nem a mi kedvencünknek drukkoltak, hanem mert idegesítőek voltak, finoman fogalmazva: nem igazán tenisz-közönség… Az amerikai szárnyakat kap, Stef meg veszíti el a fonalat. Én azonban még ekkor sem látom a vereség lehetőségét a meccsben, hisz Stef továbbra is elég jól játszik… És tudjuk mire képes. Egy idő után azonban már nem amiatt aggódom, hogy túl rövid lesz a meccs, hanem amiatt, hogy egyre hosszabb. Sajnos vereség a vége, ott a helyszínen nem is igazán értem. Később persze kiderült, hogy Stef már ekkor is könyök-sérüléssel bajlódott, így utólag azt mondom: inkább ez zavarta meg, mint a háromfős “szurkoló sereg”, akiket egyébként “volt szerencsénk” látni diadalmasan vonulni a mérkőzés után. Tényleg három huszonéves, nem teljesen józan srác, látszólag a mennybe ment… Legalábbis nagyon örült a “diadalnak”.
Gyorsan próbáljuk elfeledni őket, inkább körülnézünk a “szurkolói zónában”. Kedvenceink a papírból készült teniszezők, annyi fotót készítünk velük mindenféle felállásban, amennyit nem szégyellünk. Ha máshogy nem is, így legalább Steffel és Andyvel is sikerült, meg persze Saschával is “újrázunk”. Ha már ott van – mondjuk és jót nevetünk. Összességében fantasztikus élményben volt részünk, nagyon jól döntöttünk, amikor letettük a voksunk Bécs mellett és ahogy mondani szokták: bevállaltuk. Mindenkinek jó szívvel ajánlom a Tornát a közelsége, szervezettsége (még ha idén messzebb is volt a 2-es Pálya), és mindenekelőtt a hangulata miatt. A bécsi közönség egészen kiváló, rendkívüli módon értik a teniszt, és a Stadionban szuper hangulat uralkodott, főleg kedden és szerdán, amikor egy zseniális hangulatfelelős működött közre, akit csütörtökre valamiért lecseréltek, így aznap sem a felvezetés, sem a zenék nem voltak annyira színvonalasak, de azért ezt hamar megbocsátottuk, elvégre Andy, Stef, Sascha és a többiek, no meg a tenisz kedvéért mentünk oda. Mi elhatároztuk, ha tehetjük, ezentúl minden évben ellátogatunk a Tornára, és tovább álmodozunk arról is, hogy melyik tornára menjünk el még, mert láthatjuk, ha nehezített pályán élünk is jelenleg a pandémia miatt, az álmainkat nem adjuk fel. Tornákból és álmokból pedig még maradt bőven. Ugye, Stefanos? 😉
És akkor jött az az iszonyú keserves sírás. Szerencsére teniszpályán viszonylag ritkán történik horror sérülés, de azért láttunk már párat, hölgyeknél és uraknál is. Ennél borzasztóbb dolog nem igen történhet a játékossal, minthogy úgy sérül meg, hogy azonnal tudja, az álmainak vége. Ez Zverev hangos zokogásából egyértelműen hallatszott. A szívem szakad meg érted Alexander Zverev, mert emlékszem amikor 2014 júliusában Hamburgban először játszani láttalak 17 éves fiúként, tudtam, hogy a jövőnk egy része benned van. “Sztár születőben”, írtam akkor. És az lettél, ennek a sportnak az egyik megkerülhetetlen alakja. Először is gyors felépülést kívánok, ami nem lesz könnyű, mert te magad mondtad egy videóban, hogy úgy tűnik nagyon komoly a sérülés. 
Másodszor azt, hogy adasson meg, harcold ki, vidd végig, mutasd meg, ne is egyszer, hanem többször, hogy képes vagy Grand Slam-eket nyerni. Csodálatos volt látni, ahogy ez a fiú összeszedte magát, két mankóval kibicegett a pályára azért, hogy megköszönje a bírónak és a közönségnek (amelyik kb. a serüléséig egy percig se állt mellette, de ez is a nagyság része, elviselni mindezt) és azért, hogy gratuláljon Rafának, szívből és őszintén, látszik rajta. 
És akkor Rafáról. Én már tényleg mindent, de mindent szavakba foglaltam róla az elmúlt több, mint egy évtizedben, de tegnap megint nemcsak sportolói nagysága, de mérhetetlen emberi kvalitása is megmutatkozott. Pontosan tudta, hogy egy ilyen helyzetben neki nyugodtnak kell maradnia, nem lehet a másik, a szenvedő, az álmait épp elveszitő ellenfél felé pánikot, idegességet mutatni, nem lehet a sérült játékoshoz hozzáérni… De ott kell lenni mellette végig, mert az erőt adhat. Pláne, ha az erőt, az együttérzést Rafael Nadal mutatja. Rafa bement Sascha-val az öltözőbe, együtt jöttek ki, látszott a srácon, hogy ez erőt ad neki, megölelték egymást és Rafa megpaskolta Zverev arcát. Ebben minden, de minden benne volt. Hogy Rafa micsoda nagyszerű ember, micsoda bölcs, hogy mindig tudja mit kell tenni, mi segít. Hogy mi a helyes. Annyiszor elmondtam már, de leírom újra és újra: HIHETETLENÜL BÜSZKE VAGYOK ARRA RAFAEL NADAL, HOGY A TE SZURKOLÓD LEHETEK, IMMÁR 17 ESZTENDEJE. 
A döntőben vasárnap délután Casper Ruud ellen pedig vamos Rafa!
anetteblog 