Annyi minden történt. Először is volt az elődöntő, katasztrofális körülmények között. Ahogy Rafa is mutatta, a pára miatt óriásiak a labdák, ő maga már az első pár játék után csuromvizes, persze a másik félnek is ugyanezek a körülmények. 90 perces, gyötrelmes első szett, de egyébként ennek a sportnak a magas iskolája, csodálatos volt látni nemcsak Rafát, hogy a szenvedés ellenére mire képes, de Zverevet is, hogy úgy igazán hisz magában. Az első szettet, akárhogy is nézzük, Zverevnek le kellett volna zárni. Az, hogy nem sikerült, mutatta meg az ő legnagyobb gyengeségét, azt, hogy miért nem nyert még Grand Slam tornát. És azt is, hogy miért nyert Rafa már huszonegyet. A második szett borzasztó volt, én ilyet ekkora játékosoktól, mint Rafa és Sascha, nem igen láttam még, pedig 35 éve nézek teniszt. (1987 óta. Pont az akkori Roland Garros óta, amit Ivan Lendl nyert meg). De még ebben a “rossz játékban” is fej fej mellett haladtak, 6:6. Jöhetett volna az újabb tie-break. Sosem tudjuk meg mi történt volna, de az egész mérkőzés aurája, és ahogy az események haladtak előre (ne feledjük, itt már több, mint 3 órája gyűrte egymást a két játékos és sehol nem tartottak), egyértelműen azt mondatja velem, sokkal nagyobb volt az esélye annak, hogy ezt a szettet és majd a meccset is Rafa nyerte volna. Amiatt a rengeteg dolog miatt, ami odáig vezetett, hogy itt ez a két teniszező állt most szemben egymással. Aki figyelte az eseményeket mondjuk az elmúlt bő egy esztendőben, annak mindezt fel kell tudni sorolnia. 
És akkor jött az az iszonyú keserves sírás. Szerencsére teniszpályán viszonylag ritkán történik horror sérülés, de azért láttunk már párat, hölgyeknél és uraknál is. Ennél borzasztóbb dolog nem igen történhet a játékossal, minthogy úgy sérül meg, hogy azonnal tudja, az álmainak vége. Ez Zverev hangos zokogásából egyértelműen hallatszott. A szívem szakad meg érted Alexander Zverev, mert emlékszem amikor 2014 júliusában Hamburgban először játszani láttalak 17 éves fiúként, tudtam, hogy a jövőnk egy része benned van. “Sztár születőben”, írtam akkor. És az lettél, ennek a sportnak az egyik megkerülhetetlen alakja. Először is gyors felépülést kívánok, ami nem lesz könnyű, mert te magad mondtad egy videóban, hogy úgy tűnik nagyon komoly a sérülés. 
Másodszor azt, hogy adasson meg, harcold ki, vidd végig, mutasd meg, ne is egyszer, hanem többször, hogy képes vagy Grand Slam-eket nyerni. Csodálatos volt látni, ahogy ez a fiú összeszedte magát, két mankóval kibicegett a pályára azért, hogy megköszönje a bírónak és a közönségnek (amelyik kb. a serüléséig egy percig se állt mellette, de ez is a nagyság része, elviselni mindezt) és azért, hogy gratuláljon Rafának, szívből és őszintén, látszik rajta. 
És akkor Rafáról. Én már tényleg mindent, de mindent szavakba foglaltam róla az elmúlt több, mint egy évtizedben, de tegnap megint nemcsak sportolói nagysága, de mérhetetlen emberi kvalitása is megmutatkozott. Pontosan tudta, hogy egy ilyen helyzetben neki nyugodtnak kell maradnia, nem lehet a másik, a szenvedő, az álmait épp elveszitő ellenfél felé pánikot, idegességet mutatni, nem lehet a sérült játékoshoz hozzáérni… De ott kell lenni mellette végig, mert az erőt adhat. Pláne, ha az erőt, az együttérzést Rafael Nadal mutatja. Rafa bement Sascha-val az öltözőbe, együtt jöttek ki, látszott a srácon, hogy ez erőt ad neki, megölelték egymást és Rafa megpaskolta Zverev arcát. Ebben minden, de minden benne volt. Hogy Rafa micsoda nagyszerű ember, micsoda bölcs, hogy mindig tudja mit kell tenni, mi segít. Hogy mi a helyes. Annyiszor elmondtam már, de leírom újra és újra: HIHETETLENÜL BÜSZKE VAGYOK ARRA RAFAEL NADAL, HOGY A TE SZURKOLÓD LEHETEK, IMMÁR 17 ESZTENDEJE. 
A döntőben vasárnap délután Casper Ruud ellen pedig vamos Rafa!
anetteblog 