Tizenhárom esztendő(vel ezelőtt)…

2024/02/082024/02/08 AnetteHozzászólás

Ma van pontosan 13 esztendeje, hogy közzétettem az első posztomat a (szerényen) magam után elnevezett blogomon. 🙂 A 2011. február 8-án megjelent bejegyzésem alapvetően két dologhoz kapcsolódik: Olaszországhoz és a sporthoz, olyan dolgokhoz, amiket a mai napig imádok. Semmiféle tudatosság nem jellemzett akkor még, hogy mit kéne posztolni, miről kéne írni, inkább csak egy felület volt a saját magam szórakoztatására. Alapvetően végig az is maradt, és az sem változott, hogy az utazások, azon belül Itália, valamint a sport és azon belül a tenisz óriási főszerephez jutott itt az elmúlt 13 év alatt. Talán van egy rendhagyó napló jellege is, ennek örülök. Mivel a teniszes élményeim nemcsak itt, hanem a tematikus Andy Murray-hez kapcsolható blogomon is megjelennek (andymurraymania blog, mely szintén 13 éves múlt február 2-án), ezen a blogon minden is volt az elmúlt évek során: könyvajánlók, filmajánlók, élet és irodalom, idézetek, érzések, művészek és művészetek, természeti szépségek, dalszövegek, köszöntések, és azoknak az ismert embereknek szentelt bejegyzések, írások, akik a hosszú évek során inspiráltak, inspirálnak engem, legyenek sportolók vagy művészek. Csak példálózva említek közülük néhányat: Rafael Nadal, Kásás Tamás, Ayrton Senna, Röhrig Géza, Daniel Sharman… És a sort hosszan folytathatnám. Bár külön oldalt szentelek a blogon itáliai utazásaim emlékének (Az Én Itáliám: https://anetteblog.wordpress.com/az-en-italiam/), de néhány egyéb kedvencről is adtam hírt az évek során, legyen az a káprázatos Francia Riviéra vagy a csodálatos horvát tengerpart egy-egy gyöngyszeme, netán London, Párizs vagy éppen Prága.

Íme az első poszt linkje: https://anetteblog.wordpress.com/2011/02/08/olaszorszag/

Boldog 13. szülinapot blog!

Könnyek…

2023/05/09 AnetteHozzászólás

Kásás Tamás interjú:

“És mi volt a könnyekben?

A végső dudaszó engem a csapattól viszonylag távol ért, a közönség tombolt, és eleredtek a könnyeim. Valahogy akkor átfutott rajtam, hogy ez tényleg olyan nagybetűs sporttörténelem, ami ki tudja, hogy lesz-e még valaha egyszer. Három olimpiát nyerni zsinórban? Az azért már valami. És ennek én nyakig a részese vagyok. Egyszerű sportkedvelőként is elismerem a teljesítményt a fotelben ülve, vízben és szárazon egyaránt, itt pedig játszottam, hozzátettem a magam adottságaival egy egész ország öröméhez. Nem jut eszembe jó hasonlat, ezek az érzések megismételhetetlenek, és abban az érzelmi állapotban a sírás teljesen természetes volt. Az első két győzelemnél, Sydney-ben és Athénban ünnepeltem, mosolyogtam, integettem, Pekingben meg így jött ki rajtam az öröm. Nem sokszor érzi azt az ember, hogy valami utolérhetetlen dolgot csinált. Sevillában, a szerbeknek lőtt három gól sem adott ilyen katarzist, pedig itt a döntőben csak egy gólt szereztem.

És mi rejtőzött a 2012-es olimpiai könnyekben?

Hogy nincs tovább. És az is szép volt, és jó élmény volt. Nem csavarodtam be, hogy egy ötödik hely után jó élményről beszélek. Nem ezért mentünk, hanem éremért. Egy ötödik helynek a magyar vízilabdában nem is lehet örülni. Én mégsem bánkódtam, és biztos, hogy furcsa ezt tőlem hallani, meg mit mondjanak erre azok, akik nem kerültek be a csapatba. De nem érdemeltük meg akkor az érmet. A munkát beletettük, nem lazsált senki, de már nem tudtunk annyira harapni. Törvényszerű ez, idősebbek is voltunk már, az ellenfelek meg pont jó korba léptek. Lehet, hogy már fejben is jobbak voltak.

Ez az utolsó sírás nem volt benne a levegőben, beugrottam a medencébe az elején, de már szinte csak tébláboltam, úszkáltam, már kint voltam lélekben a parton, tudtam, hogy ez az utolsó meccsem. Nekem a vízilabda akkor, ott véget ért. Azt is tudtam, hogy a spanyolokat meg fogjuk verni. Nem mindegy, hogy búcsúzunk el, a becsületünkért is játszottunk. De felülírhatatlanul bennem volt, hogy harminchat éves vagyok, és nem lesz több meccsem, az ötödik olimpián van vége ennek az útnak. Utólag minden a helyére a került, minden valamiért történt, a puzzle összeállt. Ahogy az ezüstök kellettek, kellett ez az ötödik hely is. Sem az első, sem az utolsó olimpiámról nincs érmem. Nem vagyunk legyőzhetetlenek, ennek ez lett a tanulsága, mert senki sem az.”

FORRÁS: https://telex.hu/sport/2023/05/08/kasas-tamas-3-aranyerem-interju

Fotó: Masters.fina-budapest2017.com

Emberek · Irodalom · Sport

KÁSA

2012/11/162019/10/10 AnetteHozzászólás

avagy egy magyar pólós világsztár életének első harminchat éve…

A fenti címmel jelent meg Kásás Tamás és M. Kiss Csaba könyve, melyet jó szívvel ajánlok mindenkinek.

Én magam nagyon vártam, hogy megjelenjen ez a könyv és igazán kíváncsi voltam: mit és mennyit ad magából Kása. Elolvasva bátran állíthatom: mindent adott. A könyvet nagyon gördülékeny, szinte regényszerű, egészen kiváló, kellemes stílusban írta meg Csaba.

Tévedés azt hinni, hogy ez egy sportkönyv. Vagy egyszerűen egy könyv, amit egy sportoló világsztár élete ihletett. Ez a könyv sokkal több annál. Egy kivételes ember, aki éppen a világ valaha volt legnagyobb vízilabdázója, kivételes életének különleges regénye. Ennek természetesen része a sportkarrierje is. Egy egészen bámulatos, egyedülálló sportkarrier.

Aki egy kicsit is odafigyelt rá, követte a pályafutását vagy csak “ismeri a nevét”, bizonyosan kíváncsi lesz arra is, hogyan élte meg Tamás az idei londoni, “vesztes” Olimpiát. Választ kapunk erre is. Ahogy még annyi minden másra. Milyen volt egy gyerek élete Ausztráliában, majd Olaszországban és milyen volt Magyarországon. És aztán milyen volt a férfi, a profi sportoló élete Olaszországban és hazánkban. Igen, valóban sokszor irigylésre méltó. De sokszor az átlagnál nehezebb, bizony áldozattal is járó.

És hát kit ne érdekelne miként alakult Tamás viszonya a nőkkel, milyenek voltak vagy éppen miért és hogyan értek véget kapcsolatai. Mit jelentenek számára a szülei, mi mindent köszönhet Anyunak és Apunak és elmeséli azt is, hogyan sikerült szegény nagyit jól fejbe verni egy teniszütővel. Nemcsak ez az egyetlen vicces történet a könyvben. Számtalan dolog történt ugyanis Tamással életének első harminchat évében, ami kacagásra késztet majd bennünket, amikor olvassuk a könyvet. Kacagunk még akkor is, amikor talán sírni is lehetne.

Ahogy utaltam már rá, Tamás – Csaba segítségével – egészen kitárulkozik ebben a könyvben. Egy érzékeny, intelligens, különleges ember személyisége bontakozik ki előttünk, miközben számtalan kulisszatitokra is fény derül. Így például arra, ki (volt) az a világsztár sportoló, akivel egy közös fényképért Tamás szinte mindent bevetett. Hogy sikerrel járt-e, nos arra is keressük a választ a könyvben.

Mert választ kapunk gyakorlatilag mindenre. Amit megtartott magának, azt bizonyosan meg kellett tartania. Ha másért nem, talán azért, hogy a következő harminchat év is rejtegessen valamit a számunkra…

“Mert nem csak a végeredmény a fontos. A kaland is épp ugyanannyira az. Mert nagy kaland lesz, az biztos. Férfias. Olyan úton járni, amit még senki nem taposott, férfias. Olyasmit próbálni elérni, ami még senkinek nem sikerült előttünk, férfias. Vállalni érte a kudarc kockázatát is, férfias.”

Pécs, 2012. november 16. Farkas Anett